13. I'm only a crack in this castle of glass

 Sziasztok!

Megint késtem egy kicsit, pedig nagyon igyekeztem! Szombaton szerettem volna hozni a részt, csak családi programunk volt, így nem tudtam befejezni, vasárnap szinte egész nap tanultam, tegnap pedig nem igazán voltam abban az állapotban sem lelkileg, sem idegileg, hogy befejezzem a részt.

Kiraktam oldalra egy szavazást, nézzétek meg, pipáljatok! :)

Remélem nektek is sikerült kihoznotok a maximumot magatokból így félév végén, most pihenjetek egy kicsit, akinek pedig még lesz valami vizsgája, dolgozata, annak sok sikert! :)

Jó olvasást! :)

Castle of Glass

 Ledermedve állok az ajtóban, fogalmam sincs, mit csináljak. A legkézenfekvőbbnek az tűnik, hogy leülök mellé, és megvigasztalom, miközben kiszedem belőle, hogy miért sír. Azonban nem szabad elfelejtenem, hogy nem lát, nem hall, nem tudja, hogy itt vagyok. Sőt, talán még azt sem, hogy meghaltam. Csak állok, és várom, hogy megnyugodjon, de egyre jobban zokog, két sírógörcs között pedig kétségbeesetten kapkod levegőért. Csoda, hogy nem ébredt fel rá a családja. Közelebb lépek, és kezem a hátára teszem. Érzem, ahogy kirázza a hideg, és bár lehet, hogy csak a sírástól, nem pedig az érintésemtől, mindenesetre én elkapom a kezem. Egyértelmű, hogy nem tudom így megvigasztalni, de jelen pillanatban nincs jobb ötletem.

 Úgy döntök, kiszellőztetem a fejem, hátha eszembe jut valami. Azon gondolkozom, hogy mivel bánthattam meg, mit árthattam neki, és hogy hogyan segíthetnék. Tudom, hogy tettem rá sértő megjegyzéseket, azonban nem hiszem, hogy ezzel lenne a baj. Lehet, hogy miattam lett magántanuló, és ezért nincsenek barátai. De ez hülyeség, egyrészt azért, mert biztos van pár ember, akikkel jóban van, másrészt pedig egyáltalán nem piszkáltam annyit, inkább csak nem foglalkoztam vele.

 Észre sem veszem, hogy merre indultam el, eddig azt hittem, hogy csak céltalanul bolyongok az utcákon. Azonban a környék kezd ismerős lenni. A bérházakat felváltják a kertvárosi házak, rendezett előkerttel, tiszta utakkal. Minél tovább megyek, a házak annál fényűzőbbek, még a sötétben is látni itt-ott a hátsó kertben lévő medencét, az óriási teraszokat. Amint rájövök, hogy merre megyek, kapkodni kezdem a levegőt. Meg szeretnék állni, nem akarok továbbmenni, de hajt a kíváncsiság, és még valami, amit nem tudok beazonosítani. Mintha nem én parancsolnék a lábaimnak, olyan, mintha valaki bábúként mozgatna, irányítana. Nem tudok megállni, csak céltudatosan, és kételkedve megyek tovább, befordulok a sarkon, majd megtorpanok. Pár ház. Ennyi választ el a családomtól, az otthonomtól. Miért érzem azt, hogy ez nem helyes? Mintha nem szabadna itt lennem, mintha soha többet nem szabadna látnom a házat, ahol felnőttem, azokkal, akikkel felnőttem. De nem bírom ki. Innen látom a hatodik lámpát az utcában, ami a házunk előtt helyezkedik el. Muszáj odamennem.

 Elindulok, lassan lépkedek, miközben számolom magam mellett a házakat, és megfigyelem, hogy pár hónap leforgása alatt mennyit változtak. Úgy tűnik, az első házban élő idős házaspár végleg elköltözött. A kocsifeljárón egy családi autó áll, az egyik földszinti ablak függönyét virágosra cserélték, és fény szűrődik ki. Az emeleten belátok a szobába, nem vagyok biztos benne, de talán egy emeletes ágyat látok. A harmadik ház elöl kivágták az óriási platánfát, ami egy-egy nagyobb viharnál mindig gondot okozott letört ágaival. Végül megállok a hatodik ház előtt. Változásokat keresek, de semmi különöset nem veszek észre. Elindulok az ajtó felé, a szépen kikövezett járdán. Négy éves voltam, amikor le lettek rakva ezek a kövek, van pár emlékfoszlányom arról, hogy a munkásoknak magyaráztam, miközben ők dolgoztak, vagy, hogy gumicsizmában ugrálok a sárban.

 Megállok az ajtó előtt. Félek belépni. Nem tudom, hogy fel vagyok-e készülve arra, ami bent fog fogadni. Amikor elindultam fél tíz múlt, szóval most nagyjából negyed tizenegy körül járhat. Meg kell tennem. Behunyom a szemem, és átlépek az ajtón. Visszafojtott lélegzettel állok, nem merek körbenézni, szemem még mindig erősen összeszorítom. Tudom, hogy bent vagyok, hiszen jóval melegebb lett, beszélgetés halk zaját hallom, és a szemhéjaimon keresztül is érzem, hogy világosabb lett. Kényszerítem magam, hogy kinyissam a szemem. Először kicsit homályosan látok, de hamar kitisztul előttem minden. Elindulok az előszobában a nappali felé. Látom a krémszínű bőrkanapét, szélére egy sötétbarna kötött takaró van terítve. A dohányzóasztalon könyvek sorakoznak, a tévé halkan szól. Mintha megállt volna az idő. Régebben ilyenkor még zajlott nálunk az élet. Anya magazinokat olvasgatva borozott, apu a laptopján dolgozott, vagy a híreket nézte, Cat a telefonján beszélgetett a barátnőivel, én pedig ilyenkor még vagy buliztam, internetes katalógusokat böngésztem vagy pedig az ismeretségi körömet próbáltam bővíteni. De most rá sem ismerek a házra. Mióta lehet ez? Biztos vagyok benne, hogy a baleset óta.

 Közelebb lépek a tévé melletti polcokhoz. Pár trófeát, szuvenírt felváltották a rólam készült képek, az egyik előtt még pár gyertya is el van helyezve. Az első bálom, a családi kirándulás, én és Cat kiskorunkban, illetve amint a Valentin napi bulira indulunk. Fáj a szívem, ahogy visszagondolok ezekre a pillanatokra, és elképzelem, hogy mit kellett átélniük a baleset után. Éppen indulnék fel az emeletre, amikor hangokat hallok. Valaki jön le a lépcsőn. Amint meglátom anyát, egész testem megfeszül, oda szeretnék rohanni, és megölelni, elmondani, hogy sajnálom, és szeretem. Azonban túlságosan döbbent vagyok ehhez, amint meglátom, hogy egy idegen férfi társaságában van. Követem őket az ajtóig, és bár, tudom, hogy nem szép dolog hallgatózni, erősen fülelek, hogy halljam, mit súg anya.

 - Halkan, nem szeretném, hogy Catie felébredjen. – Mondja, majd megöleli a férfit, aki csókot ad a szájára. Dermedten állok, úgy érzem magam, mint akit pofon vágtak. Ismerősnek tűnik a férfi, de nem tudom pontosan hol láttam. Becsukja maga mögött az ajtót, nekem pedig beugrik. Jamie-ék nappalijában volt egy kép, amin az egész család szerepelt. Kirohanok az ajtón, a férfi nyomában, majd amikor utolérem, haladok vele szemben egy kicsit, csak hogy biztosra menjek. Ez Jamie apukája, ezer százalék. Leroskadok a fűbe, tehetetlennek érzem magam. Hogy történhetett ez? Mi közöm van ehhez az egészhez? Anya mindennél jobban szereti apát, nem hiszem el, hogy ezt tette vele. Ez csak valami véletlen lehet.

 Újra elindulok a házunkhoz, és ezúttal sokkal határozottabban lépek be. Felrohanok a lépcsőn, anyát keresem, magyarázatot szeretnék kapni erre az egészre, megkérdezni, hogy miért tette. Amint a hálószobájukba érek, mintha kicsit megvilágosodnék. Régebben is, ha éppen valami válsághelyzetbe keveredtünk, apa éjszakákon át az irodában volt, a munkával próbálta elfeledni a történteket. Nem lepődnék meg, ha ez most is így lenne.  Anya jön be a szobába, előveszi a köntösét, és gondterhelt arccal zuhanyozni indul. Mindig akkor nézett így, amikor tudta, hogy valamit rosszul csinált, akár a munkahelyén, akár itthon, de elég volt annyi is, hogy kisebb korunkban összetévesztette az uzsonnáinkat, így Cat nem értette, miért kapott mogyoróvajas szendvicset, amikor allergiás rá. Tudom, hogy megbánta, amit csinált, látom rajta. Apa most biztos nincs itt mellette, mikor szüksége lenne rá, ezért volt ez az egész. De mi van, ha nem? Mi van, ha ez már ezer éve megy? De nem, az nem lehet, hiszen anyáék mindent megtennének egymásért. Látni rajtuk. Most csak rossz időszakon mennek keresztül.

 Mindent megteszek, anyát próbálom védeni, de végeredményben ő hibázott. És nekem kell megoldanom ezt a problémát, hiszen valószínűleg, ha én nem szenvedek balesetet, akkor nem kezdődik el ez az egész. Lefekszek az ágyra, fogalmam sincs, mit csináljak. Apa vélhetőleg csak később fog hazajönni, lehet, hogy már éjfél is elmúlik, mire hazaesik. Catnek mindig is jó alvókája volt, főleg, ha valami bántotta, volt, hogy nyolckor lefeküdt, és másnap délig aludt. Anya pedig… Anyát meg kell győznöm, rá kell vezetnem arra, hogy ezt nem folytathatja. A fekete keretes faliórát nézem az ággyal szemben. A másodpercmutató gyorsan jár, és minden egyes halk kattanásánál összerezzenek. Nem tudok koncentrálni, túlságosan zaklatott vagyok és kétségbeesett. Nyílik az ajtó, anyu bejön, fáradtan bekeni az arcát az éjjeliszekrényen lévő krémével, majd egy sóhajtás kíséretében leoltja a villanyt. Én pedig csak fekszem azon a helyen, ahol most apának kéne lennie.

 Nem tudom mennyi idő telik el, lehet, hogy csak percek, másodpercek, de én egy örökkévalóságnak érzem. Anya felém fordulva alszik, pár barnás tincse a szemébe hullik, szája kissé nyitva. Hozzá szeretnék bújni és elmondani neki mindent, ami bánt, úgy, mint régen. És bár egy kis belső hang azt kiabálja, hogy ne tegyem, mégis lejjebb csúszok az ágyon, és most én ölelem át őt.

 - Anya – kezdem. Fogalmam sincs, mit akarok mondani, de túl sok minden gyűlt már fel bennem. – Tudom, hogy nem hallasz, nem látsz, de itt vagyok. És félek, nem vagyok biztos benne, hogy jó-e az, amit csinálok, vagy hogy egyáltalán ezt kell-e csinálnom. Annyira zavaros lett minden, és úgy érzem, teljesen egyedül maradtam. Csak… Nem is tudom, csak jó beszélni veled. Ezeket mindig is szerettem, tudod? Amikor este miközben apa olvasott, te bejöttél hozzám, leültél az ágyam szélére, betakartál a pokrócommal és megkérdezted, hogy mi történt ma, mi bánt, tudsz-e segíteni. Én pedig gondolkodás nélkül elmondtam mindent, mert tudtam, ha másra nem, rád mindig számíthatok. De most úgy érzem, hogy senki sincs, akivel tudnék beszélni, mintha totál egyedül maradtam volna. És oké, ott van Danny, de az nem ugyanaz! Olyan, mintha idegenek lennénk. Nem érzem azt a kapcsolatot, amit esetleg éreznem kéne az őrangyalommal kapcsolatban. Aztán a feladataim… Nem tudom, hogy oldjam meg őket, nem készültem fel erre! Fogalmam sincs, hogy mit hol szúrtam el, és hogy azt hogyan tehetném rendbe. Főleg akkor nem, ha szinte semmi közöm a dologhoz, mint most. Én – veszek egy nagy levegőt, majd folytatom – tudom, hogy ez totál őrültség lesz, a leghülyébb ötlet, ami valaha felmerült bennem, de ha esetleg hallasz most, akkor kérlek, ne Jamie apukájával legyél! Tudom, hogy apa dolgozik, és hogy most is úgy érzed, hogy elhanyagol, de mindig is ezt csinálta, a munkájába fojtotta a bánatát. De szeret téged, és te is szereted, mindig megbocsájtottatok egymásnak, ne most rontsátok el! Ha másért nem, Catie-ért, és értem. Oké? – Suttogom, és bár tudom, hogy ez lehetetlen, de megfeszülve várom a választ. Ami persze nem jön.

 Csak fekszek, miközben átölelem anyát, és azt kívánom, hogy bárcsak minden olyan lenne, mint azelőtt volt. Nem sírok, teljesen érzéketlen vagyok, de megkönnyebbülök, mint mindig, amikor anyának elmondtam valamit. Valaki matat a bejárati ajtónál, feltételezem, apa jött haza, ezzel egy időben viszont Danny is megjelenik a szobában.

- Ideje menni – mosolyog szomorkásan, én pedig puszit adok anya homlokára, majd anélkül, hogy még egyszer körbenéznék régi otthonomban, követem az őrangyalomat az Összekötőhöz.