14. I’m trying to find my peace of mind

  Sziasztok!

 Végre meghoztam az új részt. Megint késtem, több mint egy hetet, amit nagyon nagyon sajnálok, tényleg igyekszem! Az egyik ok nem igazán publikus, a másik pedig az, hogy megváltozott az órarendem, hétfőn és kedden is nyolc órám van, ami azt jelenti, hogy hazaérek negyed hatra, plusz hétfőn jógára is kell mennem, és  tanulni is kell másnapra. Eddig keddenként szerettem volna hozni a részeket, de most ezzel a változással nem hiszem, hogy sikerülni fog, szerintem a péntek a legjobb nap, szóval inkább péntekenként hoznám az új részeket, ha nektek az úgy megfelel. 

 Ez most egy kicsit rövidke rész lett, próbáltam úgy megírni, hogy a szavazás eredményét is figyelembe vettem. Nagyon nagyon nagyon köszönöm, hogy olvastok, és szeretitek a történetet, minden egyes pipa, komment örömmel tölt el, köszönöm, hogy türelmesek vagytok velem, hogy kitartotok a történet mellett. ♥

 Jó olvasást! :)

Jet Pack Blues

A kanalak tompa hanggal koccannak neki a tányérok aljának, ez az egyetlen zaj az étkezőben. Mind a nyolcan az asztalnál ülünk: Danny, Giselle, Gabe, Bill, Lisa, Tina, Victoria és én. Nem nézünk egymásra, csak csöndesen lapátoljuk a forró és ízetlen húslevest. Danny elmondta, hogy az a szokás, hogy minden vasárnap együtt esznek, beszélgetnek, jobban megismerik egymást. Miután én megérkeztem, egy ideig elmaradt ez a dolog, hogy legyen időm belerázódni az itteni menetbe.

 - Még mindig nem vágom, hogy mi értelme van ennek az egésznek – morog Giselle, öt perc alatt harmadjára.

 - Kérlek drágám, ne kezd megint! Már ezerszer megbeszéltük ezt – rázza a fejét Victoria, miközben óvatosan megérinti a lány kezét az asztalon, Gis azonban elhúzza azt.

 - Ez is csak egy hülye szokás, amitől egy kicsit úgy érezhetitek, hogy minden rendben van – motyogja az orra alatt, mire Gabe helyesel. – De most komolyan! Folyton arról dumáltok, hogy el kell felejteni a régi életünket, meg minden megváltozik, blablabla. Viszont ti vagytok azok, akik ilyen elmebeteg módom ragaszkodtok ahhoz, hogy együnk, meg normális dolgokat csináljunk, menjünk el ide meg oda. Most akkor hogy is van ez? Mert ennek így semmi értelme – mutogat a kezével dühösen, mi pedig döbbenten nézünk rá.

 - Mondd, neked az a célod, hogy mindent tönkretegyél? – kérdezem, ő viszont úgy csinál, mintha hozzá sem szóltam volna. – Azta, gratulálok, levegőnek nézel. Ha jól emlékszem, utoljára elsőben volt ilyen. Büszke lehetsz magadra, hogy tizenöt éves létedre úgy viselkedsz, mint egy hétéves – vágok vissza. Giselle már nyitná a száját, Tina azonban gyorsan közbeszól.

 - Elég legyen! Cassie, Giselle menjetek el, oké? Nincs szükségünk arra, hogy itt veszekedjetek, mindenkinek megvan a saját problémája. Ha valami nem tetszik a szokásainkkal kapcsolatban, - fordul Gis felé – akkor azt meg lehet beszélni kulturáltan is, mellőzve a bunkó stílust. Gyerünk, menjetek! – terel ki minket az étkezőből.

 Giselle szó nélkül lép oda az ajtajához, ami az étkezőtől pár lépésre van. Én is elindulok a szobámba, közben pedig fáradtan megdörzsölöm a szememet. Leülök az íróasztalomhoz, és szemügyre veszem a rajta lévő dolgokat, amikhez ideérkezésem óta hozzá sem nyúltam: pár feladatlap, a kikapcsolt laptopom, körömlakkok, a bolyhos tolltartóm, a parfümöm és egy-két tankönyv. Olyan, mintha még mindig minden ugyanolyan lenne. Ez így nem jó.

 Felkapom a tolltartómat, és bevágom a fiókba, a laptopot az ágy alá csúsztatom. A körömlakkokat és a parfümöt beleteszem egy dobozba, amiben kacatok vannak, majd fogom a papírokat és széttépem őket. Elégedetten nézem az üres asztalt, majd folytatom a pakolást. Ledobálom a díszpárnákat az ágyamról, lehúzom a színes, vidám huzatokat, majd elrejtem őket a szekrény belsejébe, a fehér párnákat pedig visszadobálom az ágyra. Most az egyik polcomhoz fordulok. Lepakolom a könyveket, összetöröm a gyertyatartót, a porcelánbabát pedig egy dobozba rejtem. Az utolsó tárgy a polcon, egy kép, egyszerű, fehérre festett fa keretben, Stephie és én vagyunk rajta, még kilencedikben. Kezembe veszem a képet, és mosolyogva visszaemlékezek a napra, amikor készült.

 - Hát, végre középsulisok lettünk – karol belém Steph, miközben belépünk a suli ajtaján. A helyet össze sem lehet hasonlítani az általánossal, ahol nemcsak a diákok, hanem maga suli is kicsi volt. Itt minden háromszor akkorának tűnik, a világos árnyalatok pedig pláne nagyítják az aulát. Még van húsz perc a becsöngetésig, de mindenki nyüzsög. Idősebb lányok egymás nyakába ugorva üdvözlik egymást, páran máris a szekrényeknek támaszkodva smárolnak, valakik pedig kétségbeesett arccal keresik az ismerősöket.

 - Nézzük meg a parafatáblát! – mutatok a folyosó közepén, jól láthatóan elhelyezett óriási táblára, ami előtt jó pár diák áll. – Hú, jó sok szakkör van.

 - Aha. Nézd, pom-pom lányokat keresnek! – bök rá Steph az egyik fehér szórólapra, aminek oldala lazacszínű pöttyökkel van kidekorálva. Épp bólintanék, amikor az előttünk álló lány megfordul. Kicsit magasabb, mint mi, egyenes, fekete haja egészen a derekáig ér. Csinosan van felöltözve, kezében egy rúzst és egy tollat tart.

 - Jelentkeznétek? – néz le ránk óriási világoskék szemével, miközben bedobja a táskájába a rózsaszín rúzst. Nem várja meg, míg válaszolunk, hanem végigmér minket, majd gyorsan folytatja. – Illenétek a csapatba. Egy kis csinosítás persze rátok fér, de kilencedikes létetekre egész normálisan néztek ki – jelenti ki kicsit flegmán, miközben megigazítja a hajamat. – Persze, ez közel sem jelenti azt, hogy bekerültök. Az idei felhozatal egész jó, rengeteg szurkolónak alkalmas gólyát láttam eddig. Na de mindegy is. Iratkozzatok föl a meghallgatásra, ha gondoljátok – nyomja a kezünkbe a tollát, mi pedig felírjuk a nevünket. Nem mi vagyunk az elsők, nyolc-kilenc név már biztosan van a lapon. A lány figyeli, amint feliratkozunk, majd kikapja a kezemből a tollát, és áthúz egy nevet. Talia Jensen.

 - Miért húztad át? – ráncolja a szemöldökét Steph.

 - Minden évben jelentkezik. Szegény lány, nem fogja fel, hogy nem fog bekerülni – forgatja a szemét. – Amúgy Amanda vagyok. Ó, látom a barátaimat – int oda egy hatfős csapatnak. – Nos, találkozunk később – villantja meg hófehér mosolyát, majd elmegy. Némán bámulunk utána, egyikünk sem igazán tud mit mondani, mindkettőnket lesokkolt a lány. Általánosban nem volt ilyen, hogy csak úgy lazán szóba elegyedtünk egy idegennel. Ugyanerre gondolhat Steph is, mert lassan megszólal.

 - Végülis… Megvan az első ember, akivel beszélgettünk a suliból – vonja meg a vállát, majd nevetve arrébb megy, mert a mögöttünk lévők már elég dühösen kezdenek el nézni minket.

 - Ráadásul egy népszerű lány – kontrázok. – Na gyere, menjünk ki az udvarra, nem kéne elkésni az évnyitóról.

 Az igazgató szokásos beszéde után, fejetlenség veszi kezdetét, mindenki üdvözli az addig még nem látott társát, vannak, akik a termüket keresik, vagy az órarendjüket tanulmányozzák. Mi is ezt tesszük, összehasonlítjuk az órarendünket, majd elégedetten nyugtázzuk, hogy viszonylag sok óránk van együtt.

 - Nagy mosolyt! – Lép elénk egy nyúlánk, világosbarna hajú srác, kezében fényképezővel. Steph és én a döbbenettől csak némán, mosolyogva állunk, és hagyjuk, hogy lefotózzon minket. Megnézi a képet, majd ránk vigyorog. – Köszi. Lesz egy cikk a suliújságban az első hétről, ahhoz csinálunk képeket a fotószakkörrel. Ha gondoljátok, lépjetek be.

 - Mármint a szerkesztőségbe, vagy a fényképészetre? – vonom fel a szemöldököm, a srác pedig vigyorogva válaszol.

 - Rátok bízom. Szerintem titeket mindenhol szívesen látnak. Na lépek – int, majd egy pillanat alatt eltűnik a szemünk elöl.

 - Hm. Szerintem belépek – simítja ki haját az arcából Stephie.

 - Melyikbe?

 - Mindegy, csak ő ott legyen. – mondja, mire kitör belőlünk a nevetés.

 Könnyezve teszem vissza a képet a polcra, nincs szívem levenni. Ahogy körbenézek a megüresedett szobában, rájövök, hogy ez az egyetlen dolog maradt elöl, ami emlékeztet arra, hogy ki voltam, hogy ki vagyok. Ha jobban belegondolok, minden ezzel a képpel kezdődött. Nem, nem a barátságunk, hanem azok a dolgok, amikben hibáztam. Már az első nap elindult a lavina. Sőt, nem is az első nap, hanem sokkal régebben, már első osztálytól kezdve folyamatosan gyűltek a dolgok, amik végül azt eredményezték, hogy itt vagyok.

 Még mindig a szoba közepén, elgondolkozva állok, amikor halkan kopognak. Danny dugja be a fejét az ajtón, csendben körbenéz, majd tekintete megállapodik rajtam.

 - Hoztam neked valakit.