16. Let that mistake pass on

 Sziasztok!

Igen, igen, igen, egy hónap után meghoztam az új részt. Sajnálom, hogy ennyit késtem, ez most tényleg nem jött ki jól. A következő részt két hét múlva igyekszem hozni, azonban azután csak április nyolcadika után tudom hozni, addig minden percben kisérettségire fogok tanulni, sajnos eléggé le vagyok maradva.

Köszönöm kitartásotokat, kommentjeiteket, és mindent, amit Tőletek kapok! ♥

Jó olvasást! :)

Roads Untraveled 

 - Ezt hogy érted? – Nézek föl Dannyre, miközben felvonom kissé a szemöldököm.

 - Hát. Tudod. Az őrangyalod vagyok, mindent meg kell tennem azért, hogy jobban érezd magad – vonja meg a vállát.

 - Aha. Akkor ezek szerint eddig mindenkiért szabályt szegtél, csak hogy jobb kedvre derítsd őket? Mármint azokért, akiket eddig kaptál. – kérdezem.

 - Így szoktam lenyűgözni az embereket, igen – próbál lazán válaszolni, mintha ez mindennapi lenne, de egyrészt kiismertem már annyira, hogy tudjam, nem szívesen szegi meg a szabályokat, másrészt pedig mikor válaszol, úgy látom, zavarban van, elfordul, lesüti a szemét. Úgy döntök, nem firtatom, így csak bólintok egyet, majd ráhajtom a fejem a vállára. Nem mond semmit, átkarol, és megnyugtatóan megsimítja a karomat. Lehunyom a szemem, visszafojtom a lélegzetem, és hallgatom, ahogy beszívja, majd kifújja a levegőt. Visszagondolok arra, amit Giselle mondott, hogy a lélegzés már csak egy berögzült dolog, amelynek semmi jelentősége nincsen. De ez nem igaz. Ez az, ami a földön tart. Ez a szokás az, ami segít megőrizni a józan eszünket. Elhiteti velünk, hogy valamennyire még mi is emberek vagyunk. Hogy normálisak vagyunk, nem csak egy rakás szerencsétlen, akik túl szeretnének élni valamit, holott semmi esélyük sincs. Hiszen a háborút már elveszítették. Olyanért harcoltak, ami valójában sosem volt az övék.

 Beszív, kifúj. Beszív, kifúj. Felveszem Danny légzését, mellkasom egyszerre emelkedik az övével. Nem tudom, meddig ülünk így ott, de épp elég idő telik el ahhoz, hogy amikor ki akarjon menni, ne engedjem.

 - Maradj még – húzom vissza, mire kérdőn néz rám. – Nem akarok egyedül maradni – szinte suttogva beszélek, mire halványan elmosolyodik, és visszahuppan mellém. Újra nekidőlök, belekarolok a kezébe. – Nagyon rossz volt? – kérdezem halkan.

 - Mi?

 - Amikor vége lett.

Elgondolkozik, szemöldökét ráncolja. Lehajtja a fejét, elfordítja, kerüli a pillantásom.

 - Nem. Alig éreztem valamit. – Mivel ez igaz lehet, úgy érzem, a java csak most jön. – De utána szenvedtem. Borzalmasan. Azt hittem meghalok. Másodszorra. Mert tudod, nekem nem volt olyan jó őrangyalom, mint neked – vigyorog, és megbök a könyökével, mire felnevetek. – Igazából nem is tudom – komolyodik el. – A részletekre nem emlékszem, de épphogy megcsináltam a feladatokat. Lelkileg nagyon megviselt, nem aludtam, élőhalottként járkáltam a folyosókon. Bár tulajdonképpen az is vagyok – megdörzsöli az arcát, majd folytatja. – Nem tudom, te hogy bírod. Erősebb vagy, mint én. Még nem roppantál össze, nem törtél meg. Kiakadtál párszor, de harcolsz tovább. Nem roskadsz le az ágyra, és hagyod, hogy leteljen az időd, amíg végrehajthatod a feladatokat.

 - Pedig gondolatban már ezerszer megtettem, hidd el – temetem a vállába az arcom.

 - Dehogy tetted. Akkor már vége lenne. Hát nem érted? Itt nem a cselekedeteid számítanak. Csakis a gondolkodásmódod. Hiszen a gondolkodásod szerint cselekszel. Lehet, hogy nem tudatosan, de eldöntötted, hogy erős maradsz, és nem adod fel. Ha összeroppansz, az a fejedben fog megtörténni. Csak kihatással lesz a cselekedeteidre is. Nem tudom, hogy magadnak, vagy másoknak akarsz ezzel bizonyítani, vagy csak egy ösztön, de nem fogod feladni. Ugye? – Eltol magától, és mélyen a szemembe nézve várja a választ.

 - Nem fogom. Megígérem – válaszolok rövid gondolkodás után, ő pedig mintha csak a lelkembe látna, fürkészi tovább az arcomat.

 - Oké – fordítja el a fejét, én pedig visszadőlök a vállára. Beszívom a frissen mosott pulcsija illatát, miközben azon gondolkodom, hogy itt vajon mosnak-e, vagy a ruhák mindig frissek és tiszták. Végül nem kérdezem meg tőle, nem szeretném, hogyha kinevetne. Vicces, hogy még akkor is érdekel mások véleménye, amikor már igazából semmi nem számít. Nem teszed sosem azt, amihez kedved lenne, vagy amit meg szeretnél tenni, mert mi van, ha kinevetnek, lehülyéznek, idiótának néznek. Pedig most, hogy jobban belegondolok, nem számít. Nem számít mások véleménye, ha te jól érzed magad. Istenem, szinte egész életemben úgy viselkedtem, ahogy elvárták tőlem, mindig figyeltem arra, mit mondok, kikkel barátkozok, és én szabtam meg a képet, ami kialakult rólam az embereknek. Legalábbis ezt hittem. De igazából ők formáltak olyanná, amilyen vagyok. Hányszor hallottam vissza, hogy egy kegyetlen ribi vagyok, akinek semmi, és senki sem számít. Akinek el kell ugrani az útjából, különben átgázol rajtad. Aki mindig eléri a célját, és soha, egy pillanatra sem keseredik el, hisz minden sikerül neki. És valahol, a lelkem mélyén tudtam, hogy ez nem jó, de őszintén szólva, élveztem. Élveztem, hogy úgy megyek végig a folyosókon, az utcákon, hogy mindenki tudja ki vagyok, és volt egy bizonyos tekintélyem. Persze rossz értelemben. De nem érdekelt, hiszen nem mindegy, hogy úgy néznek föl rám, mint az ember, aki minimum hat nyelven beszél, kétszáz fölötti IQ-val rendelkezik, vagy úgy, mint a lány, aki mindig eléri a célját, még akkor is, ha ehhez másokat el kell söpörni az útból? Hát nem. Rohadtul nem mindegy. Csak erre nem jöttem rá időben. Azon járt az eszem, hogy hogy adhatnám vissza azt, amit ők adtak nekem kisebb koromban. De már bánom, hogy nem voltam okosabb náluk, és azzá lettem, amit akkoriban annyira elítéltem.

 - Szerinted sok dolgot kell még helyrehoznom? – Kérdezem, Danny pedig eltűnődik.

 - Fogalmam sincs. Lassan haladsz, ezért talán soknak tűnhet. De nem, nem hinném. Azért tizennyolc év alatt nem lehet annyi súlyos hibát       hozni. Jó, mondjuk neked sikerült, – teszi hozzá, mire felháborodva közbeszóltam – ne haragudj, de ez az igazság. Viszont sok olyan előfordult már, hogy a nagyon hasonló hibákat, nem kell újra és újra kijavítani, hogyha már először is tanultál belőle.

 - Hát nem tudom Danny. Nem tanultam még semmit. Nem lettem okosabb. Sőt, úgy érzem, nem is javítottam ki semmit. Odamentem, szenvedtem egy kicsit, valamit összeszerencsétlenkedtem, majd visszajöttem. Mi értelme volt? Nekem nagyon úgy tűnik, hogy semmi – adom ki magamból a kételyeket, amik már egy ideje zavarnak.

 - Nem kell ennyire komolyan venni. Sokszor elég egy apró gesztus. Lehet, hogy egy kicsit szerencsétlenkedsz, és máris készen vagy. Ez csak a végén fog kiderülni. Amikor készen vagy teljesen, és eldöntik, hogy mekkora erőfeszítéseket tettél a cél érdekében, hogy mennyi szív van benne, hogy mennyire akartad, hogy segíts azokon, akiknek rosszat tettél. Érted?

 - Azt hiszem… De ki dönti el? – Ráncolom a szemöldököm, ugyanis ezt az egy dolgot nem értem.

 - Te magad – mondja rejtélyesen. – Most már megyek. Későre jár, aludj, holnap új feladatot kell csinálnod. – Amint feláll, kinyújtózom, majd végigterülök az ágyon, és magamra húzom a takarót.

 - Most meg mit nézel? – Kérdezem mosolyogva, ugyanis csak áll, és bujkáló mosollyal a szája sarkában bámul le rám.

 - Semmit – rázza meg a fejét. – Aludj jól. – Lehajol, és megsimítja a fejem, majd kimegy a szobámból.

 Még érzem a hajamon az érintését, szinte beleborzongok. Legszívesebben utána futnék, hogy jöjjön vissza, ne menjen el, bőven elfér nálam. Akaratlanul is eszembe jut az utolsó barátom. Meg az összes többi. Na, azért nem volt belőlük olyan vészesen sok. Anya szerint nem bántam jól velük. Ő mindig is úgy látta, hogy csak kihasználom őket. Elvagyok velük pár hónapig, aztán a sarokba dobom őket, mint a játékokat. Jó, nem mondom, valamennyire igaza volt, hiszen egy kapcsolat sosem azt jelentette nekem, amit másnak. Hogy biztonságban vagyok, hogy van egy ember, akire mindig számíthatok, aki az én biztos pontom, akármi van. Nekem a kapcsolatok csak azt jelentették, hogy van valaki, akivel eljátszhatom, hogy hasonlítok a többi velem egykorúhoz. Akik drámáznak, akiknek összetörik a szívét, majd jön valaki, és újra összerakja nekik. Én azonban csak kihasználtam a fiúkat, és ezzel sokszor ők is tisztában voltak. Tudták, hogy nekem ők csak eszközök. És ez lehet, hogy durván hangzik, de ez az igazság. Sosem voltam szerelmes. Sosem tudtam úgy érezni egy fiú iránt, ahogyan kéne: hogy bármit megadnék egyetlen csókért, ölelésért vagy akár egy szóért. Egyszer sem éreztem még azt, hogy pillangók vannak a gyomromban, minden összekuszálódik a fejemben, fölmegy a pulzusom, amikor rám néz. Mintha képtelen lennék szeretni. Mintha képtelen lennék érezni.

 De most először, mintha éreznék valami bizsergést. De hogy lehetnék biztos magamban, amikor még sosem éreztem ilyet? Mondhatom a csokira, hogy édes, ha még sosem ettem? Nyilván nem. Még ha mások azt mondják, hogy édes, akkor sem. Nekem kell rájönnöm. Nekem kell megtapasztalnom.

 Megrázom a fejem, és megdörzsölöm az arcom. Nyilván csak hiányoznak a normális, emberi kapcsolatok – még akkor is, ha az enyémek nem éppen voltak normálisak. Ezt az egészet nagyon gyorsan ki kell vernem a fejemből, mert úgy érzem, nem lenne jó vége.