17. Who will rise to stop the blood?

 Sziasztok!

Keddre terveztem a részt, de szokás szerint elcsúsztam. Iszonyatosan sajnálom, egyszerűen képtelen vagyok időben megírni. Nem tudok csak úgy leülni, hogy most akkor írok, mert akkor sosem jönnek a gondolatok, és hiába próbálom eltervezni, hogy most mi legyen, nem sikerül. Nagyon haragszotok? Pedig tényleg nagyon igyekszem, de nem akar menni. Ha van bármi ötletetek, tanácsotok, ami nektek bevált, hogy mondjuk hogy tartsátok be a dátumot, kérlek, írjátok le kommentben, vagy chaten, mert nem szeretnék csalódást okozni Nektek!

Hétfőn terepgyakorlatra megyek, péntek este jövök haza, így nem lesz időm írni az új részt, maximum jövő hét szombaton tudom elkezdeni, mert holnap nem leszek itthon, és pakolni kell. Majd a túrázás közben megpróbálok gondolkodni. :) 

Próbáltam ebbe a részbe sok párbeszédes részt tenni, mert egyszer megszavaztátok, hogy legyen benne több, illetve a mostani szavazás eredménye az lett, hogy legyenek péntekenként a részek. Ezt is pénteken terveztem befejezni, de színházba mentünk, és késő este értem csak haza. 

Remélem tetszik, szívesen várom a véleményeteket akár úgy, hogy kommenteltek, chaten írtok, vagy pipáltok. :)

Make It Stop

Friss kávé illatára ébredek, erről pedig rögtön a régi reggelek jutnak eszembe, amikor csak a koffein segített, hogy felébredjek. Szívem rögtön nagyot dobban, és úgy érzem, nem tudok tovább az ágyban maradni, ezért kikelek a paplan alól, magamra kapok egy pulcsit, és kicsoszogok a folyosóra. Dannyt keresem, benézek mindenhová, de nem találom, így úgy döntök, követem a kávé illatát, hátha a konyhában lesz. A pulton Giselle támaszkodik, vörös haja kijött a kontyból, egy szürkés nadrágban, és valamivel sötétebb pulcsiban van. Amikor belépek, végigmér, majd úgy fordítja el a fejét, mintha még csak a pillantására sem lennék méltó.

 - Nem láttad Dannyt? – Kérdezem, nem foglalkozva azzal, hogy mennyire semmibe vesz.

 - Elment – közli az amúgy elég egyértelmű tényt. – Ne kérdezd, nem tudom hova. – Válaszolja meg rögtön a fel nem tett kérdésemet.

 - Azért kösz – bólintok, majd kiveszek egy bögrét a szekrényből. – Önthetek?

 - Csak nyugodtan – mondja, majd belekortyol a kávéba. Tanácstalanul állok, miközben ő ártatlanul, semmitmondó arckifejezéssel iszik.

 - Ő, és esetleg ide is engedsz? Útban vagy – mutatok a mögötte lévő kávéfőzőre, mire sóhajt egyet, és arrébb lép. – Kösz – öntök magamnak, majd kiveszem a szekrényből a cukrot, beleteszek egy kanállal, és hozzáöntök egy kis tejet is. Leülök az asztalhoz, és inni kezdem a forró italt, azonban eléggé irritál, hogy Giselle folyamatosan bámul, így ránézek, és a lehető legbarátságosabb hangon szólok neki:

 - Megtennéd, hogy nem nézel folyamatosan? Nem szeretek úgy inni, hogy néznek – magyarázkodom, amikor felvonja a szemöldökét. Erőltetetten elneveti magát, majd leül velem szemben, és gúnyos arckifejezéssel vizsgálgat tovább. – Oké, mi a franc baj van veled? – Kapom fel rögtön a vizet, miközben beletúrok a hajamba.

 - Fogalmam sincs, mire gondolsz – rázza fejét, miközben vörös tincsei csapkodják az arcát.

 - Mondjuk arra, hogy amióta itt vagyok, csak szálka vagyok a szemedben. Megbeszéltük, hogy nem kell jóban lennünk, de akkor hagyjuk egymást békén. Ennek ellenére, te még mindig úgy csinálsz, mintha nem is léteznék, mintha egy senki lennék.

 - Talán mert egy senki vagy – röhögi el magát, én pedig minden másodperc eltelésével egyre idegesebb vagyok. Érzem, hogy másodpercek kellenek ahhoz, hogy robbanjak, de magamban elszámolok tízig, próbálok nyugodtan lélegezni, és igyekszek nem elvörösödni, ahogy az ilyen helyzetekben szoktam. – Idejöttél, és azt hiszed, minden a tiéd. Hogy még mindig te vagy az, aki körül minden forog, hogy egyet csettintesz, és mindent megkaphatsz. És ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, mi bajom van veled. Csak azért kérdezed, mert hallani akarod, ahogy kiborulok. Nem bírod ki, ugye? Nem tudod elviselni azt, ha senki sem szenved. Muszáj, hogy valakinek fájjon, mert ha nem nekik fáj, akkor neked. Nincs igazam? – Tart egy másodpercnyi hatásszünetet, én pedig megszólalni sem tudok a döbbenettől. – Még szép, hogy igazam van. Ne várd, hogy úgy nézzek rád, mint egy idegenre, ne várd, hogy úgy tegyek, mintha nem tudnék rólad semmit. Mert mindent tudok. És elmondhatatlanul, iszonyatosan idegesítesz – egyre jobban felhúzza magát, szeme könnybe lábad. - Nem, ez nem jó szó. Egyszerűen ki nem állhatlak. Most jó ez így neked? Mire volt jó? Miért jó az, ha szétcseszed mások életét, csak azért, mert veled is ezt csinálta valaki két éves korodban? Mire mész vele? Jobb leszel tőle? Vagy esetleg valamiféle megnyugvást érzel miatta? Én tényleg megpróbáltam. Megkértelek, hogy legyen elég, mondtam, hogy nem kell így végződnie. – Magyaráz kétségbeesetten, levegőért kapkodva, majd rám pillant, és úgy tűnik, most megint hozzám fog beszélni, nem pedig a képzeletbeli beszélgetőpartnerével. – De hajthatatlan volt, tudod? Nem vettem észre, hogy mire megy ki ez az egész, és nem bírtam tovább. Azt hittem, hogyha meghúzom azt a kurva ravaszt, minden jobb lesz, ő pedig a bűntudatba hal bele. De nem így lett, és én veszettem. Elvesztettem mindent.

 Döbbent csend. Képtelen vagyok megszólalni, az agyam folyamatosan azon kattog, amiket mond. Szinte látom a szemeim előtt, ahogy a fiatal, törékeny lány a fejéhez emeli a pisztolyt, majd elsüti azt. Egyelőre ez az egyetlen ép információ, ami eljut a tudatomig, és akármennyire is utálom, akármennyire is idegesített öt perccel ezelőtt, csak azon jár az eszem, hogy gyerek. Tizenöt éves gyerek, aki most hullott szét előttem, kiadott magából mindent, és aki még mindig zokog. Így felállok, lassan odalépek hozzá, felhúzom a székről, és átölelem. Azt várom, hogy ellök magától, azonban meglepődve érzem, hogy átölel, fejét a vállamba temeti, mintha csak az anyukája lennék. Folyamatosan csitítgatom, nem tudok mást tenni, egy idő után pedig egyre többször vesz levegőt. Ezért gáz, ha halott vagy, és sírsz. Nem kell levegőt venned, ezért csak folyamatosan bőgsz, egy pillanatra sem állsz meg. Szó szerint egy bőgőmasinává változol.

 Végül felegyenesedik, megtörli a szemét, majd rám néz. Mintha hirtelen nem tudná, mit mondjon, ez pedig meglehetősen furcsa, mert őt eddig úgy ismertem, hogy mindig tudja, mit kell mondani. Végül összeszedi magát, és halkan megszólal.

 - Ne haragudj.

 - Mármint miért ne? Azért mert összekönnyezted a pulcsim, vagy pedig azért, mert az elmúlt hónapokban mindennek elhordtál? – Kérdezem, és tényleg kíváncsi vagyok rá. Elneveti magát, bár szerintem inkább a megkönnyebbüléstől, amit a sírással, illetve a dühkitörésével adott ki magából.

 - Mindkettőért. Én nem akartam így viselkedni, tényleg. Csak nem könnyű. És tudod, hogy van ez. Valakit muszáj büntetnünk a történtekért.

 - Igen – húzom el a szám. – Sajnos tudom.

 - Ígérem, megpróbálok más szemmel nézni rád. Nem mondom, hogy hamar sikerülni fog, de megpróbálom. Nem akarok én is olyanná válni. – mondja komoran, én pedig elhúzom a számat.

 - Néha nem elég az akarás – motyogom, miközben a fehér, puha papucsomat bámulom.

 - Próbálkozni lehet – vonja meg a vállát. – De attól még mindig idegesítesz – vált vissza a megszokott stílusára, én pedig elmosolyodok

 - Máris megyek – felkapom a bögrét, és elindulok vissza a szobámba. Hiába próbálja tettetni, hogy semmi sem változott, és ugyanaz az ellenségeskedő Giselle, már sosem lesz ugyanolyan. A kiborulása megrepesztette a jeget, a mi dolgunk, hogy eltörjük.

 A folyosóra kiérve ajtócsapódást hallok, ezért megállok, és megnézem ki jött. Danny lép be, idegesen megdörzsöli az arcát, úgy tűnik, nem vesz észre.

 - Baj van? – kérdezem, ő pedig felkapja a fejét, és csodálkozva néz rám. Arca gondterhelt, de mintha megenyhülne, amikor megszólal.

 - Nem, dehogy. Semmi. Csak fáradt vagyok – rázza a fejét. Némán bámulok rá, érzem, hogy nem mond igazat, de úgy döntök, nem firtatom, ha akarja, majd elmondja. – Na, felkészültél? Ideje lenne ’dolgozni’ – mosolyodik el könnyedén, de erőltetetten. Elhúzom a számat, nincs hozzá sok kedvem, de sajnos nem kedv kérdése, így csak bólintok.

 - Szeretnél az előző feladatodhoz visszamenni? Jamie-hez? Nem tudom, lehet, hogy nem mondtam még, de nem muszáj egy alkalommal végezni velük. Visszamehetsz, elkezdhetsz újat, ilyenek. Szóval?

 - Én oda vissza nem megyek. Még nem – rázom a fejem, felelevenítve magamban a történteket. Danny bólint, mint aki tökéletesen megérti, majd a vállamat átkarolva vezet ki a házból.

 A szokásos útvonalat tesszük meg a lifthez, közben arról faggatom, hogy hol volt, majd miután még mindig nem mond semmit, elmesélem neki, ami Giselle és köztem történt. Örül neki, legalábbis úgy tűnik, kicsit megkönnyebbül, hogy nagyjából tisztáztuk a dolgokat. Bár Giselle-ről van szó, nála sosem lehet tudni, az a lány olyan, mint egy időzített bomba.

 Beszállunk a liftbe, Danny pötyög valamit, mire a lift hirtelen elindul, egy perc múlva pedig megérkezünk.

 Döbbenten állok a ház előtt, ahol annyiszor jártam, és bizonytalanul pillantok Dannyre.

 - Biztos jó helyre jöttünk?

 - Ezer százalék – bólint. – Menni fog?

 - Remélem – mondom, mire ő szorosan átölel, majd miután elenged, eltűnődik egy percre, aztán puszit ad a fejemre, és magamra hagy. Mosolyogva nézek utána, megfeledkezek arról, hogy éppen hol is vagyok. Persze hamar eszembe jut, ezért visszafordulok a sárgára festett, szürke tetővel rendelkező házhoz, majd elolvasom a postaládára írt nevet, csak azért, hogy biztosra menjek. Addams.

 Felnézek, és a középső ablakot bámulom, ami mögött meglebben a függöny, és egy zöld pólós, barna hajú srác jelenik meg, aki az ablakon kihajolva rágyújt. Ha lehunyom a szemem, még mindig előttem van, hogy hányszor csinálta ezt, amikor még éltem, és virultam, és együtt voltunk. Este kihajolt az ablakon és rágyújtott, a csillagokon és a Holdon kívül csak a cigaretta vége parázslott. És csak csöndben néztük az égboltot. Romantikusan hangzik. Olyan filmbe illően. Igazából jól megvoltunk, az csak részletkérdés, hogy nem tudtam úgy szeretni, mint ahogy a szerelmesek szokták egymást. Pedig egymáshoz illettünk. És talán, ha ez az egész egy film lenne, akkor egy idő után rájönnék, hogy halálosan szeretem, összeházasodnánk, gyerekeink lennének, és együtt öregednénk meg. De az az igazság, hogy valóságban minden máshogy történik, sosem úgy, ahogy elképzeltük.