12. Now I can see your pain

Sziasztok!

Megint késtem. Oké, a pontosság nem igazán az erősségem, de szerintem erre már rájöttetek. A szünet nem éppen úgy alakult, ahogyan terveztem, alig voltam itthon, amikor pedig igen akkor inkább a családommal beszélgettem. Szóval elég elfoglalt voltam, de azért szorgosan próbáltam a következő részeket kidolgozni, és majd meglátjuk, mire megyek velük. :)

Remélem, hogy jól telt a karácsonyotok, és kívánom, hogy ez az év mindannyiótok számára tele legyen szeretettel, örömmel, nevetéssel és csupa-csupa jó dologgal. ♥

Jó olvasást! :)

 

Pain

Néma csöndben haladunk végig a szűk folyosón, ami a Várakozóhoz vezet. Csak két nap telt el azóta, hogy újraéltem a balesetem részleteit, így még mindig bennem vannak az emlékek. Alapból hamar szoktam felejteni, de a saját halálodat nem igazán lehet figyelmen kívül hagyni. És bár Danny mindent megtesz azért, hogy jobban érezzem magam, nem sokra megy vele. Jól esik, hogy törődik velem, de néha már az idegeimre megy. Nem szoktam meg ezt a fajta bánásmódot, sosem kellett a lelkemet pátyolgatni, tökéletesen megvoltam egyedül is. Most viszont a ház őrangyalai együttérzően mosolyognak, megveregetik a vállam, és bíztató szavakat suttognak. Nekem nincs erre szükségem.

 Belépünk a Várakozóba, és csöndet a szokásos nyüzsgés váltja föl: emberek és őrangyalok százai sőt, talán ezrei sietnek dolgukra, néhányan az Összekötőhöz, míg mások a lépcsőkhöz mennek. Mi is megcélozzuk az egyik liftet, szlalomozva haladunk végig az angyalok között.

 - Maradj szorosan mögöttem, ne kavarodj el! – Utasít Danny, én pedig próbálok a sarkában maradni, de most a szokásosnál többen vannak, és hamarosan pár ember szakít el tőle. Kiabálok, hogy várjon meg, mire Danny visszafordul, majd a csuklómat megragadva húz át a csarnokon. Érintése kellemes érzéssel tölt el, azonban azt is eszembe juttatja, hogy rá kell támaszkodnom ahhoz, hogy ép ésszel túljussak ezen. Inkább kihúzom kezemet az övéből, mire egy pillanatra hátrafordul, és szemöldökét kicsit felhúzva, kérdőn néz rám.

 - Nagyon hideg a kezed – magyarázom, és bár igaz, amit mondok, ő mégis hitetlenkedve rázza a fejét, miközben továbbindul.

 Párszor lemaradok, de végül én is odaérek az Összekötőhöz, majd együtt beszállunk. Miután Danny pötyög valamit a lift oldalán, elindulunk, és röpke pár perc után kinyílik előttünk az ajtó. Őrangyalom kilép velem, de tudom, hogy hamarosan magamra hagy az óriási bérházak között.

 - Menni fog? – Pillant rám, én pedig körbenézek. A házak szinte ugyanolyanok, annyiban különböznek, hogy némelyiknek sokkal koszosabb, ebből is látszik, hogy régebben épültek. De amúgy alig tudok különbséget tenni közöttük. Próbálok visszaemlékezni arra, amit Mrs. Lerman tanított a korszakok jellegzetes építészeti jegyeiről, de már akkor sem nagyon érdekelt, hogy egy templom gótikus vagy barokk stílusban épült. Már sötétedik, a nap kezd eltűnni az egyik ház mögött, és feltámad a szél. Nagyon úgy néz ki, hogy mindjárt esni fog. Az utcai lámpák felkapcsolódnak, a közeli játszótéren pedig lengeni kezdenek a hinták. A távolban nevetés hallatszik, egy fiatal pár boldogan csókolja meg egymást, majd bemennek az ajtón. Ahogy eltűnnek, a csönd újra letelepszik az utcára. Megborzongok. Az egész hely kísérteties, az utolsó Harry Potter-filmek jutnak róla eszembe, amikor már minden nyomasztó és sötét volt, a levegőben volt az, hogy a Sötét Nagyúr visszatért.

 - Igen – felelem bizonytalanul – igen, azt hiszem menni fog. De hova menjek be? – Nézek Dannyre, mert tanácstalan vagyok. Őrangyalom oldalra bök a fejével, az egyik piszkosfehér házra. A kapuhoz sétálok, és megnézem a csengők melletti neveket. Smith, Marin, Murilo, Styke és még legalább ennyi idegen név. Értetlenül szólnék Dannynek, amikor megakad a szemem egy ismerős vezetéknéven. Devoy. Pörgetni kezdem a neveket az agyamban, megpróbálok keresztnevet társítani a névhez. Biztos vagyok benne, hogy ismerem, de nem ugrik be. Azt hiszem, J betűvel kezdődik… Jesse, Jenna, Jordan. Nem, Jordan biztosan nem. Aztán eszembe jut. Jamie Devoy. Eggyel alattunk járt, amíg magántanuló nem lett. Unalmasabban nézett ki az átlagnál, folyton piszkálták szénaboglya haja és túlsúlya miatt. Bár a suliban bőven voltak ducibbak, de Jamie-nél ez feltűnőbb volt, hiszen magassága alig haladta meg a 155 centimétert.

 - Na, megvan? – Lép mellém Danny, miközben szemügyre veszi a neveket.

 - Igen. Jamie. Szürke kisegér, semmi extra – mutatok a nevére.

 - Tudod mit kell csinálnod? Mit ártottál neki?

 - Fogalmam sincs – kínlódok, Danny pedig felhúzza a szemöldökét. Dühösen fújom ki a levegőt, nagyon idegesít már ez a szokása. – Őt még kevesebb ideig piszkáltam, mint a többieket, hamar magántanuló lett. És ne húzogasd mindentudóan a szemöldököd, az agyamra megy! Na, mész? Megpróbálok kezdeni valamit ezzel a lánnyal, de ne számíts semmi extrára, nem erőltetem annyira meg magam. – Mondom, majd hátat fordítok. Még hallom, ahogy Danny valamit motyog, gondolom rólam és a nemtörődömségemről, de nem érdekel, csak túl akarok már lenni ezen.

 Becsöngetni nem szeretnék, ezért jobb híján átsétálok az ajtón. Még mindig furcsa, hogy bárhova bejuthatok, és nem tetszik, hogy átmehetek a tárgyakon, de nem nagyon van más megoldás. Felmegyek a másodikra, és megkeresem a tízes számú ajtót, ami a név mellé ki volt írva. Tanácstalanul állok, hiszen ha itt is besétálok a zárt ajtón, az olyan, mintha betörnék. És bár sosem voltam egy kisangyal, nem szeretnék betörővé válni, főleg akkor nem, amikor azon vagyok, hogy minél jobb legyek. Nem is gondolkodok, amikor megnyomom a csengőt. Reménykedek, hogy senki sincs itthon, de amikor meghallom, ahogy a zárral bíbelődnek, rájövök, hogy muszáj lesz bemennem. Így amikor egy őszülő, megviselt nő ajtót nyit, és értetlenül kémlel körbe a folyosón, átbújok a keze alatt, és az apró előszobában találom magam. Az ajtó becsukódik, én pedig a falhoz simulok, amíg a nő – aki gondolom Jamie anyukája – elhalad mellettem. Elindulok a tévé hangja felé, és a nappaliban találom magam, ahol egy nyolc év körüli kislány a laptopot nézi, míg Mrs. Devoy letelepedik a kanapéra, és átkapcsol a híradóra. A nappali mellett van három szoba, az első valószínűleg Jamie szüleié, a második pedig a húgáé. A harmadiknak csukva van az ajtaja, biztos ez lehet Jamie szobája. Átmegyek az ajtón (ebben a mutatványban lassan profi vagyok, tekintve, hogy szinte mindenhová így jutok be), és egy iszonyatosan kicsi szobában találom magam. Épphogy elfér benne egy egyszemélyes ágy, egy apró szekrény és egy asztal. Az asztal fölötti polcokon könyvek sorakoznak, de a szekrény mellett is van egy jó nagy kupac, illetve éjjeliszekrényként pár könyv van egymásra rakva. A fal színe alig látszódik a sok képtől, amik többnyire magazinokból vannak kivágva: gyönyörű színésznők, modellek, fürdőruhás sztárok. Több ismerős képet fedezek fel közöttük, mindegyik valamilyen pletyka vagy divatlapból lett kivágva, amiket én is olvastam.

 Jamie az ágyán ül, arcát eltakarja egy zöld kötéses, régi könyv. Ami először feltűnik, hogy fogyott. Nem tudom megállapítani, hogy pontosan mennyit, ugyanis bő nadrágja és pulcsija nem engedi, hogy lássam az alakját, de arcán és kezén látszik. Haja hanyag kontyba van fogva, szemöldöke pedig kócos. Ezzel azonban nem sokat törődök most, inkább megpróbálom kideríteni mi lehet Jamie baja. A sarokban egy mérleg áll, ebből arra lehetne következtetni, hogy anorexiás, de ezt hamar elvetem, nem úgy néz ki, mintha beteg lenne. Leülök az ágy végébe, és várok, amíg befejezi az olvasást.

Elaludhattam, mert amikor magamhoz térek, odakint már sötét van, és a házban néma csönd uralkodik, egyedül a zuhanyt hallom. Valószínűleg Jamie az, hiszen nincs a szobájában. Elzárja a csapot, én pedig mielőtt még kijönne, felállok, és körbemegyek a házon, megnézve, mit csinálnak a többiek. A szomszéd szobában a húga az igazak álmát alussza, rózsaszín pizsamában öleli át a játékbabáját. Kimegyek, majd átnézek Jamie szüleihez. Mrs. Devoy is alszik már, Jamie apukája azonban nincs vele. Lehet, hogy elváltak a szülei? És ezért tűnik ilyen szomorúnak? Nem, ennek semmi értelme, nem én tehetek erről.

 Visszamegyek a lány szobájába, és megdöbbenve torpanok meg. Jamie az ágyon ülve sír.