11. This is my last time she said

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ilyen későn hoztam a részt, nagyon elfoglalt voltam, iszonyatosan húzós lesz ez az év. Próbáltam írni, de vagy ihletem nem volt, vagy időm. Most viszont, hogy szünet van, igyekszek minél több időt az írásra fordítani, szóval igyekszek több részt hozni, valamint az első különrésszel is próbálok haladni. 
 Köszönöm a végtelen türelmeteket és támogatásotokat, nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyit jelent. Jó olvasást! ♥

Get out alive

 A zuhanyzóban állok, és forró vizet folyatok magamra. Kétségtelenül ez a kedvenc helyiségem a házban. Az egész valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalmat áraszt, mintha csak azért építették volna, hogy a sok megpróbáltatás után legyen egy hely, ahová el lehet menekülni, ahol magad lehetsz, és megnyugodhatsz. Mint egy menedék.

 Miután kellően ellazultam, kiszállok, és magamra tekerem a törülközőmet. A mosdó melletti nagy szekrényhez lépek, majd kinyitom a lila ajtót, amin a nevem van. Nincs sok minden a három polcon: pár krém, fogkefe és fogkrém, fésű, hajgumik, illetve a kék pöttyös neszesszerem, amiben a sminkeket tároltam. A szemem megakad az utóbbi kis táskán, majd rövid mérlegelés után kiveszem a szekrényből, majd miután kinyitom, óvatosan pillantok bele. Amióta idekerültem nem sminkeltem, sőt, rá sem néztem a neszesszerre, most viszont erős késztetést érzek arra, hogy kifessem magam. Csak egy kicsit. Kiveszem a szempillaspirált, majd a tükörhöz közel hajolva kifestem a pilláimat. Valahogy ezt is soknak találom, így inkább elrakom a neszesszert, és felöltözök. Miután megcsináltam a második feladatomat is, Danny elvitt a Központba. Amint megláttam, egyből megtetszett a hely, leginkább a belvárosokhoz tudnám hasonlítani. Otthon, San Franciscóban, imádtam  a belvárost. A nyüzsgést, az energiát, a pattogás... Sokakat teljesen leszívott, Anyu például mindig is el akart költözni a kertvárosba, viszont én és Cat imádtuk. Sok ember, villogó fények, reklámok tucatjai, üzletek egymás hegyén-hátán, és persze a főbb események is itt zajlottak. A Központ is hasonló, leszámítva a hirdetéseket, valamint a tömeg is kisebb volt. Mégis a ruhaboltok tetszettek legjobban a Központban. Eddig a szekrényem unalmas szabású, főként fehér ruhákkal volt tele, melegítőalsókkal, vékony anyagú pólókkal és plüsspulcsikkal, most viszont tudtam venni pár farmert, kardigánokat, pólókat, és egy normális cipőt. Persze mindent világos színben, ugyanis ahogy elnéztem, itt nem hordanak a babakéknél sötétebb színeket. Amint belebújok az ismerős anyagú nadrágba, és a szürkés, V-nyakú pólóba, sokkal jobban érzem magam, egy pillanatra olyan, mintha otthon lennék. De mivel egy pillanatra sem szeretném azt képzelni, hogy minden rendben, gyorsan összekapom a holmijaimat, és kilépek a hideg valóságba. 

 Rögtön Lisába botlok – szó szerint –, aki törökülésben olvas, hátát a falnak támasztva, miközben mellette pár ruhadarab fekszik.

- Végre kijöttél, ezer éve várok. Legközelebb siethetnél, vagy ilyesmi – mondja, miközben felveszi a földről pólóját és nadrágját.

 - Legközelebb szólhatnál, hogy te is jönni szeretnél. Vagy ilyesmi. – forgatom a szemem.

 - Jól van már, nem kell feszülni, nem szántam sértésnek. – Emeli fel megadóan a kezét, én pedig rámosolygok a lányra. A pizsamájául szolgáló rózsaszín pólóban olyannyira nevetségesen néz ki, hogy a maga százhatvan centijével inkább nézném nagyra nőtt óvodásnak, mint egy felnőtt nőnek.

 - Ne haragudj, csak iszonyatosan fáj a fejem – védekezek, ugyanis tényleg úgy érzem, hogy mindjárt felrobban.

 - Tudod, mindenkinek az fáj, ami a leggyengébb – kacsint, majd bemegy a fürdőbe.

 Elindulok a szobámba, de minden egyes lépésnél úgy érzem, szétszakad a fejem, ezért többször is megállok. Mire eljutok az ajtómig, forog velem az egész világ, nekimegyek az ajtófélfának, majd miután kétszer is félreülök, sikerül ledőlnöm az ágyra. Összemosódik előttem a fehér plafon, majd fekete pöttyök jelennek meg rajta. Dannynek kiabálok, de nem hallok semmit, így nem tudom, hogy egyáltalán sikerül-e beszélnem, vagy csupán szerencsétlenül tátogok. Mélyeket lélegzek, de csak ront a helyzeten, hamarosan fuldokolva kapkodok levegő után. Magzatpózban vergődök az ágyon, szinte biztos vagyok benne, hogy a fejem másodpercek múlva szétrobban.

 De vége van. A világ elsötétül körülöttem, nem tudom pontosan, hogy csukva van-e a szemem, és azért, vagy pedig ténylegesen sötét van. Aztán hirtelen minden kitisztul, a felismerés pedig hideg késként hatol belém.

 Az autó vajszínű ülésein öt személy ül. Bruce vezet, mögötte Shana ül, rövid piros ruhája kicsit felcsúszott, fekete haja pedig kócosan omlik a vállára. Mellette George ül, és idióta flörtökkel bombázza Shanát. Nem lehetnek józanok, ezért a lány hangosan vihogva fogadja a bókokat. Kitty zárja a hátsó sort, hosszú barna haja kontyba volt fogva, de mostanra teljesen szétjött, és jó pár kósza tincs kék színű felsőjére omlik. Végül az anyósülésre nézek. Tudom, mi következik, de nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem a látványra. De túl szeretnék lenni rajta, ezért kicsit előrehajolok, hogy lássam az elöl ülő, szőke hajú, fekete ruhás lány arcát.

 Olyan, mintha tükörbe néznék. Gombóccal a torkomban dőlök gyorsan hátra, titokban reménykedtem benne, hogy ez nem az, aminek látszik. Lehunyom a szemem, remélve, hogy hamarabb vége lesz. De ekkor megszólal a rádió. A szemem felpattan, tudom mi fog következni. Előrehajolva nézek ki a szélvédőn, próbálok valamiféle mozgást keresni, legyen az ember, autó vagy állat. Persze, most még hiába, senki nincs az autópályán, viszont tudom, hogy másodperceken belül feltűnik egy autó. Mereven bámulom az órát, ami éppen átvált. 1:23. A rádióból valami Avicii szám szól. És akkor a kanyarhoz érünk, én pedig meglátom az autó lámpáját felénk közeledni. Felsikoltok, fejemet a kezemmel védem, miközben a térdemhez hajolok. Érzem, ahogy Bruce félrerántja a kormányt, de az ütközés elkerülhetetlen. Lehunyt szememen keresztül is érzékelem a villanást, amit óriási robaj, csattanások, kétségbeesett, vérfagyasztó sikolyok követnek. Majd csönd lesz. Nem az a kellemes fajta, ami megnyugtat, és álomba ringat, hanem a kísérteties, vihar előtti csend, amikor érzed, hogy valami szörnyűség történik. Kiegyenesedek, de egy pillanatig még csukva tartom a szemem. A friss levegő keveredik a vér, az autógumi és a benzin szagával, a hűvös éjszakai levegő pedig beáramlik a kocsiba.

 Úgy érzem felkészültem, ezért kinyitom a szemem. Persze rögtön megbánom, erre a látványra sosem leszek felkészülve. Shana és Kitty eszméletlenek, mindkettőjükből üvegszilánkok állnak ki, illetve a Shana jobb karja elég természetellenes pózban áll. Ezeken kívül nem sok mindent tudok megállapítani, így újból előrehajolok, és szemügyre veszem Bruce-t. Bár a légzsák valamennyire tompította az ütközés erejét, ez sem volt elég: a fiú szinte félig kilóg a mellette lévő betört ablakon, és csakúgy, mint Shana és Kitty, ő is tele van üvegszilánkokkal. Végül kibámulok a széttört szélvédőn. A füstölgő, szétroncsolódott motorháztetőn George fekszik, aki középről előrerepült az ütközés következtében. Fejét eléggé beverhette, teste mindenhol szét van vagdosva, lába pedig elég természetellenes szögben áll. Magamat viszont nem látom, ezért kénytelen vagyok kiszállni. Tudom, hogy semmi bajom nem eshet, ezért nem félek kimászni az egyik betört ablakon. A kezemet megvágja az üveg, de nem vérzik, csak azt a furcsa fájdalmat érzem, ami már inkább jólesik, minthogy kellemetlen lenne. Amint kijutottam az autóból, előre sétálok, ahol megpillantom magamat. A látvány, ahogy ott fekszek, félholt állapotban, annyira abszurd, hogy el szeretnék fordulni, de úgy döntök, erős maradok, szóval közelebb lépek, és szemügyre veszem a betonon fekvő testemet. Nem kötöttem be magam. A többiek mind bekapcsolták biztonsági öveiket, és bár a vállukon jókora sebet ejtett, amint az ütközés következtében megfogta őket, legalább nem repültek ki az autóból. George-ot kivéve, akit a középső öv nem tartott meg olyan jól.

 Vágások borítanak mindenhol, a ruhám több helyen is kiszakadt, de ezeket még túl is élhetném. Olyan, mintha csak ez a pár sérülésem lenne, olyan, mintha túlélhetném. Azonban minél tovább nézem mozdulatlan testemet, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehet megmenteni. Számból lassan csorog a vér, lefolyik az államon, és a vértócsába csöppen, ami a homlokomon lévő sebnek köszönhetően egyre terebélyesebb lesz.

 Nem tudom tovább nézni a haldoklásomat, ezért nagy levegőt veszek, és elindulok a másik autó felé. Orra még mindig Bruce szürke kocsijában van, viszont a nagy fekete terepjáró jóval kisebb kárt szenvedett. A vezetőüléshez sétálok, és benézek az ablakon. A légzsák kezd leereszteni, és megpillantom a sofőrt. A középkorú férfi szakállát befestette a vér, ami az arcáról folyt le, de látszólag jobban volt, mint mi. Sőt, mintha már kezdett is volna eszméletéhez térni…

 A fejfájás és a szédülés visszatér, most azonban mintha gyorsabban történne minden. A földre zuhanok, majd amikor legközelebb kinyitom a szememet, a plafont nézem a szobámban.

 Fölülnék, de egy kéz visszanyom. – Várj, maradj még egy kicsit fekve, ha nem akarsz megint rosszul lenni.

Danny hangja egy kicsit megnyugtat, bár még mindig elég sokkos állapotban vagyok a történtek után. Pár perc múlva fölülök, őrangyalom pedig átkarolja a vállamat, és hallgatja monológomat, amelyben elmesélem neki a baleset részleteit.

 - Hé, nyugodj meg, oké? Nem kell elmondanod, pontosan tudom mi történt, ne zaklasd fel magad. Ez természetes, mindenkinek vannak visszaemlékezései.

 - Mégis mennyi? Nem vagyok biztos benne, hogy ezt hosszú távon kibírom ép ésszel – suttogom remegő hanggal.

 - Hidd el, kibírod. El sem tudod képzelni, mennyire erős vagy. – Bátorítóan megszorítja a karomat, én pedig vállára hajtva a fejem, lehunyom a szemem.