10. We are made from broken parts

Sziasztok! 

 Kérlek, olvassátok el, fontos dolgok vannak benne! Iszonyat régen volt új rész, és el sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Egyrészt időm sem sok volt, mert augusztusban nagyon sűrű programom volt, most meg ugye elkezdődött a suli, és még egy kicsit meg kell szoknom, hogy nem maradhatok fent késő estig, mert elalszok a buszon, és a világvégén lyukadok ki. Nem röhög, már előfordult. Igyekszem minél hamarabb hozni a részeket, de még egy kis ideig bizonytalan, hogy milyen időközönként. Nehéz jól beosztani az időt, úgy, hogy maradjon elég idő a blogolásra is. A tizedik húzós lesz, kisérettségizek, nyelvvizsgázok, illetve szeretnék tanulásban is minél jobb eredményeket elérni, úgyhogy biztos lesznek csúszások, de megígérem, hogy előre fogok szólni! Köszönöm a megértéseteket! :)

 Ez azonban csak az egyik ok volt. Valahogy mostanában úgy érzem, hogy nincs ihletem, és nem tudok írni. Leülök, és csak gépelek és gépelek, de a végén kitörlöm az egészet, mert nem tetszik. Mostmár kicsit rendeződött a helyzet, de egy kicsit még mindig úgy érzem, nem jutok egyről kettőre. Szerintetek is így van? Min változtatnátok? Haladjon gyorsabban a történet? Nyugodtan írjátok meg mit gondoltok erről, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre!

 Kiraktam egy szavazást oldalra, nézzétek meg, és szavazzatok arra, amit szeretnétek. Nem fogok megsértődni, ha a 'nem're mentek. :D

 Itt is, ezredszerre szeretném megköszönni, hogy itt vagytok nekem. Minden egyes pipával, kommentel, díjjal szebbé teszitek a napomat, és erősebbé tesztek. Már rég abbahagytam volna, de a Ti bátorításotoknak köszönhetően, úgy tűnik, hogy még ki fog tartani a blog egy ideig. Amíg vége nincs a történetnek, addig biztosan. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok mind a tizenkilenc eliratkozónak, és persze azoknak is, akiknek nincsen blogger profiljuk, de olvassák a blogot. Egy szó mint száz, köszönöm! Tényleg. Nagyon. :) ♥

We are

  

- Mi a fene volt ez?! – Danny őrjöng. A szobámban vagyunk, és már egy ideje a szidásait hallgatom. Szerintem azt próbálja elérni, hogy valamiféle bűntudatot érezzek, de eddig nem nagyon járt sikerrel. – Azért vagy itt, hogy kijavítsd a hibáidat, és hogy jobb emberré válj! Erre te mit csinálsz? Megbántod és meggyalázod azt, aki segíthetne neked, és a barátod lehetne!

 - Most mit vársz? Kérjek bocsánatot, vagy mi? Esetleg, mint a villámcsapás, változzak meg, és legyek egy ártatlan, kedves kislány? Bocs, de ez nem fog menni – rázom a fejem, miközben mosolygok kínomban. Danny idegesen a hajába túr, majd közelebb lép.

 - Nem ezt mondtam. Csak tudod, már kezd elegem lenni belőled… – Kezdi, de rögtön kontrázok.

 - Három, ismétlem, három hónapja vagyunk összezárva! Ne mondd már, hogy ennyire kiismertél, és meguntál!

 - Elfelejtetted, hogy születésedtől fogva ismerlek téged. Kibírtam tizennyolc évet, sőt, néha úgy gondoltam, nem is vagy olyan vészes. De így, hogy már egy ideje mellettem vagy, elég fárasztó tudsz lenni. 

 - Igen? Sajnálom, de ez van. Végül is te döntöttél úgy, hogy nem mentesz meg, és nem vigyázol rám. –Mondom, ő pedig döbbenten mered rám. Elégedetten fonom össze kezemet, látván, hogy zavarba hoztam. 

 - Ezt a témát most hagyjuk, rendben? Én csak arról beszélek, hogy abba kéne hagynod ezt a nyafogást. Csináld meg a feladatodat, amiben tudok, segítek neked, de csak akkor, ha te is segítesz nekem abban, hogy ne kelljen szégyenkeznem miattad. Értem én, hogy nem kedveled Giselle-t, de akkor hagyd békén! Egyáltalán, mi a problémád vele?

 - Ő kezdte az egészet. Amióta itt vagyok utál, és fogalmam sincs miért. 

 - Akkor meg kéne kérdezned. – Tanácsolja az őrangyalom, majd sarkon fordul és kimegy a szobából. 

 Utánamegyek, és becsukom a nyitva hagyott ajtót, majd leülök az ágy végébe. Akaratlanul is elgondolkodok azokon, amiket mondott, hogy nem ezért vagyok itt. Egyik felem igazat ad neki, míg a másik makacsul ellenkezik. Hiszen ő kezdte az egészet! Miért én vagyok megint a rossz, és miért én vagyok kioktatva a helyes viselkedésről? Viszont lehet, hogy egy kicsit tényleg túlléptem azt a bizonyos határt. De megérdemelte. Miért kellett felelevenítenie a múltat, régi sebeket felszakítania bennem? Egész testemben megfeszülök, és már éppen meggyőzöm magam, hogy nem én vagyok a hibás, amikor eszembe jut az arca. Mint egy váza. Kívülről keménynek tűnik, de egy apró mozdulattal össze lehet törni. Megragaszthatod, de örökké látszani fognak az apró repedések, a víz kifolyik belőle, és használhatatlan lesz. Viszont ha még egyszer leejted – már ha nem dobtad ki – a szilánkokat lehetetlen újra összerakni, Valahogy ezt történhetett Giselle-el is. Újra meg újra összetörték, eldobták, kihasználták, és ez addig ment, ameddig a darabok olyan apróvá nem törtek, hogy már nem lehetett összerakni őket. Hirtelen furcsa érzés kerít hatalmába, először nem tudom mi ez, majd rájövök, hogy bűntudat. Tisztában vagyok vele, hogy Giselle miatt van. Ki másért? 

 Még egy ideig tétlenül ülök az ágyon, majd úgy döntök, megkeresem a lányt. Tudom, hogy ezt kell tennem, hiszen az is egy jel, hogy bizonytalan vagyok abban, hogy jól cselekedtem-e. Dannynek igaza van, most éppen a hibáim kijavításán dolgozom, nem kéne újabbakat ejteni. Hamar megtalálom Giselle szobáját, rögtön a fürdőszoba mellett, az étkezővel szemben van, így már számtalanszor elmentem mellette. Bizonytalanul állok meg, és lassan felemelem a kezem, hogy bekopogjak.

- Elment – szólal meg valaki mögöttem, mire hátrafordulok, és megpillantom Gabe-t. A fiú kissé esetlenül áll a túlméretezett szürke pulcsijában. Haja összevissza áll, mintha most kelt volna ki az ágyból, kék szeme pedig fagyos. Úgy néz rám, mintha egy oroszlán lennék, amelyik bármelyik pillanatban ráugorhatna.

 - Tudod mikor jön vissza? – Kérdezem, miközben le sem veszem róla a szemem. Szimpatikusnak tűnik, de akaratlanul is azon gondolkozok, hogy vajon őt is megbántottam volna, hogyha egy suliba járunk. Valószínűleg nem. Észre sem venném, hogy létezik.

 - Nem, de nem hiszem, hogy szeretne veled beszélni – ráncolja a homlokát, és pedig bólintok.

 - Oké, értelek – kezdem, mert már nem bírom, ahogy ellenszenvesen méreget. – Nem szeretsz, mert utálod az olyan embereket, mint én, satöbbi satöbbi. De nem szeretném még egy emberrel eljátszani azt, amit Gisellel, úgyhogy kérlek, ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor inkább hagyj békén. – Hadarom el, ő pedig felvont szemöldökkel mered rám.

 - Nem utálkozok. Nem ismerlek. Őszintén szólva, én nem foglalkozok az ilyen dolgokkal – vonja meg a vállát, majd miután látja, hogy nem értem mire céloz, gyorsan folytatja. – Mármint az előítéletekkel. Meg úgy alapból a gyűlölettel. – Nekitámaszkodik a mögötte lévő, kissé már elszíneződött fehér falnak, és összefonja mellkasa előtt a kezét.

 - Miért nem? A véleményed azért biztos megvan mindenkiről, az is lehet egy előítélet.

 - Igen, de próbálok mindenkivel ugyanúgy bánni. Mi értelme van szemétkedni? Minden ember különbözik, és ez így van jól. Ha nem tetszik valami, nem kell foglalkozni vele, és akkor máris kevesebb fájdalom lenne…

 - Ha hárman egyik napról a másikra, úgy gondolkodnának, mint te, akkor sem lenne kevesebb fájdalom. Sem kevesebb öngyilkosság.

 - De nem lennének annyian megbántva. Sokkal jobb lenne.

 - Miért vagy ennyire ez ellen?

 - Mármint az előítéletekre és hasonlókra gondolsz? – Kérdezi, mire némán bólintok. – Gondolj bele! Nem lenne jó, ha mindenki úgy léphetne ki az utcára, mehetne dolgozni, iskolába, vagy akár a kisboltba, hogy akárhogy kinézhet? Nem kéne senkinek sem megjátszani magát, nyugodtan lehet smink nélkül, vagy lehet zöld a haja, hiszen nem beszélik ki.

 - A zöld hajúakat nem érdekli, hogy mit gondolnak mások. Akkor nem festenék be – ellenkezek.

 - Honnan tudod, hogy nem zavarja őket? Nehéz eset vagy… - dörzsöli meg az arcát, majd fáradtan néz újra rám. – Én csak azt próbálom elmondani, hogy senkinek nem kéne ilyen fiatalon meghalnia. Főleg nem úgy, hogy öngyilkos lett emiatt az elrontott társadalom miatt. Annyi jó dolog van az életben, csak meg kell találni őket. A viharfelhők mögött is mindig süt a nap. Csak néhány idióta miatt, kicsit nehezebb meglátni. És tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? Az, hogy elég egyetlen szó, ami megadja a kegyelemdöfést, és onnantól nincs visszaút. Nem mondhatod azt az utolsó pillanatban, hogy mégsem akarod ezt. Nem gondolhatod meg magad, ha már ömlik a vér a csuklódból, vagy már leléptél a toronyház tetejéről. Egy pillanaton múlik minden – fejezi be, én pedig elgondolkodva meredek rá. A kezemet tördelem, és hirtelen elszégyellem magam gyerekes, önző és ostoba cselekedeteim miatt. Hogy lehet az, hogy tizenhat évesen több esze van, mint nekem? Hogy juthattam el idáig? Már nem tudom megszámolni sem, hogy mennyi mindent tettem, amit nem kellett volna. Én nem ezt akartam. Amikor elhatároztam, hogy változtatni fogok, nem akartam ennyire mélyre süllyedni.

 - Igazad van. – Mondom, ő pedig bólint.

 - Tudom. – Pár másodpercig némán állunk egymással szemben, majd rám pillant, és biztatóan elmosolyodik. – Ne aggódj! Sikerülni fog.

 - Mármint a feladatok? – ráncolom a homlokomat.

 - Igen. Csak kicsit gondolkodni kell – mondja bíztatóan, majd elrugaszkodik a faltól. – Megyek, sétálok egyet. Nem jössz?

Végighúzom a kezemet a hajamon, majd elmosolyodva megrázom a fejemet. – Nem, most nem, de kedves tőled.

 - Te tudod – vonja meg a vállát, majd mielőtt elindulna, int egyet, és lazán köszön, mintha ezer éve ismernénk egymást. Mindez nem lenne furcsa, ha az előbb az időjárásról beszélgettünk volna, nem pedig komoly dolgokról.

 Még állok a folyosón egy darabig, majd elindulok a szobám felé. Dannyt szeretném megkeresni, de fogalmam sincs, hol kezdjem, így inkább úgy döntök, megvárom, míg ő keres engem. Amúgy is, szerintem most nincsenek sokan a lakásban, hiszen kísérteties csönd uralkodik. Belépek a szobába, és az íróasztal felé veszem az irányt. Megnyugszom, ahogy beleülök az ismerős székbe, amikor pedig végignézek az asztalon, olyan otthonosan érzem magam, mint ahogy ezen a helyen még soha. Minden ugyanúgy áll, mint amikor azon az estén elmentem otthonról. Jobb oldalt papírkupac, feladatlapokkal, kész beadandókkal, füzetekkel, és alul pár tankönyvvel. Tetejükön ott van a rózsaszín bolyhos tolltartóm, amiből félig kilóg az egyik tollam. Hófehér laptopomon csillámos körömlakk és szempillaspirál hever, a parfümöm pedig felborulva fekszik mellettük. Odanyúlok érte, és a tetejét leszedve megszagolom. Az erős grapefruitos illat megcsapja az orromat, szinte már el is felejtettem, hogy ezt használtam minden reggel. Amióta itt vagyok, olyan, mintha érzékeim eltompultak volna, legalábbis úgy érzem, ugyanis egy konkrét illatot sem tudok felidézni az elmúlt időből. De lehet, hogy csak nem emlékszem.

 Azon kapom magam, hogy jól érzem magam. Furcsa békesség kerít hatalmában és ez megrémiszt. Emlékeztetnem kell magam hol vagyok, és hogy miért. Beleborzongok a gondolatba is. Egy kis idő múlva biztos természetes lesz, hogy itt vagyok, és komfortérzetem lesz. De most nem. Még nem.

 Ezek után össze-vissza járkálok, próbálom elterelni a gondolataimat arról, hogy miket tettem, mikor cselekedtem jól, és mikor rosszul. Vegyes érzések keverednek, bűntudatom van, majd megpróbálom meggyőzni magam, hogy csak védekeztem. Minden, amit csináltam, csak védekezés volt. Akkor mégis, miért érzem a gombócot a torkomban, miért nem tudok megnyugodni? Kínomban szinte a hajamat tépem, nem tudok dűlőre jutni. Fogalmam sincs mit kéne tennem, mert mindig találok egy ellenérvet, ami elbizonytalanít.

 Ajtócsapódást, majd lépéseket hallok, hamarosan pedig megpillantom Danny szőkés fejét az ajtóban.

 - Itt vagy? – Néz rám. – Nem fogok bocsánatot kérni. Szerintem ezt te is tudod. Csak szeretném, ha döntenél. Vagy rendesen megcsinálod amit kérek tőled, vagy nem tudok neked segíteni. Adok időt, gondolkozz nyugodtan, csak kérlek, legyél eszednél! – Néz rám könyörgőn.

Zsong a fejem, szinte nem hallom magam a saját gondolataimtól, amikor megszólalok. – Már döntöttem.