9. I'll be braver, I'll be my own savior

 Sziasztok!

Meghoztam a kilencedik részt. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, csak kevés időm van. Nagyon szeretnék megköszönni Nektek mindent, a kommenteket, az üzeneteket, a pipákat, és azt, hogy olvastok, és szeretitek a történetet! Elmondani nem tudom mennyire sokat jelent! ♥ 

Jó olvasást, és további szép nyarat!

Turning Tables

A csengő megszólalása előtt pár perccel indulok el az ajtó felé. Remélem, hogy nem csak emberek és tárgyak tudnak átmenni rajtam, de én is át tudok menni rajtuk. Behunyom a szemem, és lélekben felkészülök arra, hogy nekimegyek az ajtónak, de miután nem érzek fájdalmas ütést a fejemen, először csak az egyik, majd a másik szemem is kinyitva körbepillantok. Kijutottam a folyosóra. Tarával és Stephie-vel mindig rögtön az ebédszünet kezdetén indultunk el a menzára, Oli viszont csak később érkezett meg. Úgyhogy késleltetnem kell Taráékat, hogy biztosan találkozzanak. Egy csomó minden jutott eszembe, egyik egyszerűbb, mint a másik, de végül azt választottam, amihez a legkevésbé kellett megerőltetnem magam. Vagyis elvettem az osztályterem kulcsát a tanári asztalról, abban reménykedve, hogy senki nem kezd el kiabálni, hogy nézzétek, egy repülő kulcs! Pár pillanatig még hallgatózom, hogy biztos legyek abban, hogy senki nem vette észre, majd a kulcsot a zárba dugva elfordítom. Kattan egy aprót, én pedig a kilincs meghúzásával ellenőrzöm, hogy tényleg zárva van-e, majd miután meggyőződök arról, hogy igen, elégedetten zárom markomba a kulcsot.

 Hamarosan kicsöngetnek, a diákok pedig kiözönlenek a folyosóra, hogy elfoglalják a menzát. Az ajtónak támaszkodva várok, aztán gyorsan ellépek, amint észreveszem, hogy a kilincset rángatni kezdik. Fülemet az ajtóhoz támasztva hallgatom, ahogy néhányan azon sopánkodnak, hogy lekésik az ebédet, vagy nem tudnak kimenni a mosdóba, de hamarosan mindenki nevetni kezd a történteken.

 - Dehát hol lehet a kulcs? Tisztán emlékszem, ahogy az asztalra raktam, pont úgy, mint tizenkét éve mindig! Ilyesmi még sosem fordult elő! – sopánkodik Mr. Hudson az ajtó mögött – Jól van, mindenki maradjon csöndben, telefonálok az Igazgatóhelyettes úrnak, hogy nyissák ki az ajtót. – Kétségbeesetten pillantok föl. Erre nem gondoltam. Mr. Hudson nem hülye, tudhattam volna, hogy megtalálja a módját a kijutásnak. Reménykedek benne, hogy elég idő telt már el, ahhoz, hogy Oliék találkozzanak. 

 - Vigyázzanak! Kérem, menjenek arrébb, hogy kinyithassam az ajtót! – tolakodik a karbantartó a diákok között, akik időközben a terem bejárata elé tömörülve figyelik az eseményeket. Mivel már nem tudok semmin változtatni, csak lehajolok, és elcsúsztatom a kulcsot, ami könnyedén siklik a tanulók lába alatt, és a menza bejárata felé sietek. Gyorsan belesek, hogy Oli nem érkezett-e korábban, majd a szemetesek fölött lógó órára pillantva nyugtázom, hogy talán elég időt nyertem. 

 Az ebédlő bejárata előtti falnál támaszkodva várakozok. Olyan két perc telhet el, és megpillantom Olit és pár barátját. Kétségbeesve egyenesedek fel, majd körbepillantok, hogy látom-e a barátnőimet. Éppen ebben a pillanatban fordulnak be a sarkon, de túl messze vannak. Stresszhelyzetekben sosem tudtam jól gondolkodni, és ezt most sincs másképp. Először csak állok, miközben körmeimet a tenyerembe vájom, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz ugrok, és kiveszem a támasztékot, ami megtartotta azt. Az ajtóhatalmas robajjal csapódik be, minden diák felé fordul, akik pedig éppen bementek volna, megdöbbenve torpannak meg. 

 - Mi a fene folyik itt? Ki csukta be? – rikácsolta Mrs. Morgan, miközben újra kitámasztotta az ajtót. A diákok rögtön magyarázkodni kezdtek, hogy a huzat volt, mire a tanárnő a szemét forgatva viharzott el. A jelenet nem tartott tovább egy percnél, de ahhoz éppen elég volt, hogy Tara és Stephie ideérjen. Megkönnyebbülve húzódok a háttérbe, és reménykedek abban, hogy Tara észreveszi Oli bánatát. 

 Figyelem, ahogy egymásra pillantanak, amikor bemennek az ajtón, majd Tara megérinti a fiú vállán. Hatalmas kő esik le a szívemről, és közelebb megyek, hogy halljam, mit beszélnek.

 - Igen. Pontosabban voltam. Ameddig meg nem haragudott. – Azt kívánom, bárcsak az elejétől hallottam volna a beszélgetést.

 - Miért haragudott? 

 - Passz. Biztos mondtam valamit, vagy mittudomén. Csak szar ez így, tudod? – röhögte el magát kínjában, majd valószínűleg észbe kapott, hogy kivel beszél. – Bocs. Lehet, hogy nem a legjobb emberrel beszélek erről. – Ezzel megfordul, azzal a céllal, hogy elmenjen.

 - Oliver! – szól utána Tara, mire a fiú visszafordul. – Cassie sosem haragudott rád.  

 - Nekem nem úgy tűnt – húzza a száját.

 - Mindketten változtatok. Az, hogy eltávolodtatok egymástól, nem jelenti azt, hogy dühös volt rád. Nem mondta, de néha látszott rajta, hogy hiányzol neki. Te nem csináltál semmi rosszat. Ez így alakult. Ne rágódj rajta. – Tara, miután befejezi, még egyszer rámosolyog a fiúra, majd sarkon fordul.

 - Hallod! – szól utána Oli, mire megfordul – Ezt miért mondod el nekem? Úgy tudom, a ti feladatotok az, hogy mások önbecsülését és lelkét összetörjétek, ne pedig ápolgassátok.

 - Ki tudja. Lehet, hogy az csak a felszín. – feleli titokzatosan Tara, majd visszamegy Stephie-hez, aki már a sorban várja őt.

 Kevesebb, mint háromnegyed óra múlva a szobámban ülve gondolkodok. Eltartott egy kis ideig, mire rájöttem hogyan jöhetek vissza, először csak céltalanul bolyongtam a folyosókon, amikor hirtelen ott volt előttem az Összekötő. Gondolom akkor jelenik meg, amikor az alany úgy érzi, készen van. Vagy valami ilyesmi. Szóval beléptem, majd random megnyomtam egy gombot, remélve, hogy jó helyen lyukadok ki. Miután megérkeztem, gondtalanul jutottam vissza a házba, majd mivel nem találtam az őrangyalomat, bezárkóztam a szobába.

Amikor az iskolában voltam, próbáltam nem gondolni arra, hogy milyen kapcsolat fűz egyes emberekhez, vagy, hogy mennyire egyedül érzem magam, viszont most olyan, mintha egy vizespohárba próbálnék beletölteni tíz liter folyadékot. Gondolatok, emlékképek cikáznak a fejemben, és különféle érzések keverednek: szomorúság, öröm, fájdalom, egyedüllét, és még valami, amit nem tudok beazonosítani. Stephie-re gondolok, az arcára folyton kiülő bánatra, és az ürességre, amit talán mások észre sem vennének rajta, de én ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, mennyire össze van törve az álarca mögött. Egyik gondolat követi a másikat, úgy érzem, szétreped a fejem, legszívesebben zokognék, de hiába erőlködök, a szemem száraz marad.

 Szinte ösztönösen állok fel, és indulok el a konyha felé, olyan, mintha egy idegen irányítaná a testemet. A ház üres, de lehet, hogy csak én nem veszem észre lakótársaimat. A következő pillanatban a piszkosfehér, hideg konyhakövön állok. Térdem remegni kezd, először nem tudom eldönteni, hogy a jéghideg padlótól, vagy valami más, elfojtott érzéstől. Megpróbálok egyenletesen lélegezni, beszívom, majd lassan kifújom a levegőt, kevés sikerrel, majd mivel nem sikerül megnyugodnom, rövid mérlegelés után az asztalon álló tál felé nyúlok, és kiveszek belőle egy almát. A fiókokhoz indulok, hogy összevágjam a gyümölcsöt, úgy, ahogy kiskoromban anya csinálta mindig. Erősen markolom a fanyelű éles kést, miközben az almába vágok, de a következő mozdulatnál megcsúszik a kezem, és a csuklómba vágok.

 - Francba! – szitkozódok, miközben a vágást vizsgálom. Majd eszembe jut Giselle, hogy ő is pont ugyanígy vetett véget életének. Beúszik az agyamba a gondolat, hogy mennyi embert bántottam meg, tiportam a földbe, aláztam meg. És szinte ösztönösen végighúzom a kést a csuklómon. Majd még egyszer. Miközben egyre mélyebb vágásokat ejtek, érzem, ahogy könnybe lábad a szemem. Nem tudom, hogy a bűntudattól, és a felkavaró emlékektől, vagy pedig az égető fájdalomtól sírok, de megkönnyebbülök.

 - Mit művelsz? – hallom a hátam mögül, mire a kést gyorsan a konyhapultra dobva, kezemet a hátam mögé rejtve megfordulok.

 - Semmit – rázom a fejem.

 - Nem hiszem – Giselle gyanakodva összehúzza a szemét, szájával egy kicsit csücsörít, majd közelebb lép. – Mutasd a kezed! – utasít, majd miután ellenkezem, megfogja a karomat. Meglepődök, és lazítok kéztartásomon, mire könnyedén ki tudja húzni a hátam mögül. Kissé félve figyelem az arcát, tartok attól, hogy leüvölti a fejemet, de csak hátralép, majd halkan, szinte suttogva megszólal. – Miért csinálod ezt?

 - Nem tudom. Csak úgy – vonom meg a vállam.

 - Olyan nincs! – pillant föl, kissé ingerülten. – Értem, hogy szomorú vagy, velem is ez volt az első feladatomnál.

 - Akkor miért lettél öngyilkos? – csúszik ki a számon, és ez a mondat ráébreszt, mennyire haragszom a lányra. – Miért, ha hiányzik az életed?

 - Nem hiányzik. Sokkal jobb itt. Jobb volt. Amíg ide nem jöttél.

 - Tudom, hogy utálsz, mert nem szereted az olyanokat, mint én, de… – kezdem, azonban a szavamba vág.

 - Nem szeretem? Ugyan kérlek, nem pazarlom az időmet ilyen hülyeségekre. Az utálat rontja el ezt a világot. Meg az irigység. Nem, én lenézem az olyanokat, mint te. Tudod miért? Mert azt hiszed, körülötted forog a világ. Kevesebbnek tartasz magadnál mindenki mást, nem látsz a saját egódtól. Nem veszed észre, mit művelsz. Olyan vagy mint egy tornádó. Akármerre jársz, felforgatsz és elrontasz mindent, csak romok maradnak utánad. Szánalmas vagy. - köpi ki a szavakat. Éppen közbeszólnék, de folytatja. – De tudod mit? Ismerem a fajtádat. Egy ember magától nem lehet ilyen kegyetlen másokkal. Mindig a megkínzottakból lesznek a kínzók.

 - Én nem vagyok olyan, mint te.

 - Ó, dehogynem! Csak amíg én végig önmagam maradtam, addig te olyanná váltál, amit mindig szánalmasnak tartottál. – köpi ki a szavakat, nekem pedig elborul az agyam.

 - Tudod mit?! Igen, lehet, hogy bizonyos szempontból hasonlítunk. De elmondjam, mi a különbség közöttünk? Hogy amíg én fogtam magam, kimásztam a kútból, és megoldottam a problémáimat, addig te elmenekültél. Semmivel sem vagy jobb nálam. Gyáva vagy. – mondom, és nem érdekel, mennyire vagyok kegyetlen. Csak az igazságot mondom.

 - Mi van itt? – szól egy férfihang az ajtóból, mire mindketten odafordulunk. Giselle rám néz, szeméből dühöt, ürességet és összetörtséget olvasok ki. Bűntudatot kellene éreznem, de csak mérges vagyok rá, és van is miért.

 - Semmi – rázza a fejét Giselle, majd kiviharzik a konyhából.