8. So I’m following the map that leads to you

Maps

Az oldalamat szorítva futok a gördeszkás fiú után. Eléggé le vagyok maradva, és ahogy fáradok, úgy lassulok fokozatosan. Hajszálaimat újra kisöpröm az arcomból, de hamarosan újra az izzadt homlokomhoz tapadnak. Ég a combom, miközben keményen csapom a talpam a betonhoz, és próbálok egyenletesen lélegezni, hogy abbamaradjon a szúró érzés. Az utcák folyamatosan változnak körülöttem, de nem szentelek túl nagy figyelmet nekik, egyedül Olit nézem, nehogy szem elől tévesszem. Amikor végre megáll, kifulladva torpanok meg én is. Várok egy kicsit, hogy eltűnjenek a fekete pontok a szemem elől, és mikor már nem szúr az oldalam sem, ismételten körülnézek. Eddig is éreztem, hogy emberek között vagyok, de most a lélegzetem is elakad: mindenhol ismerős arcokat látok, akik nevetnek, beszélgetnek. Oli a barátai mellett áll, akik hangos üdvrivalgással köszöntik őt. Akaratlanul is az utca túloldalára nézek, ahol meglátom a vörös téglás, új építésű bérházat, aljában az éjjelnappalival. Elnézek az utca végére, ahonnan rálátok a sétálóutcára, sarkán pedig ott van a Starbucks, ahová annyiszor elmentünk. Lehunyom a szemem, majd nagy levegőt veszek, mielőtt megfordulok. Ezt a szokást még anyától tanultam, aki minden stresszhelyzetben, vagy ha ideges volt, idióta légző gyakorlatokat végzett.

 Háromig számolok, és szinte kényszerítem magam, hogy megforduljak. És ott van. Ott van az óriási, barnás épületet, néhol fehér téglás részekkel, amelyek már rég elszíneződtek. A sötét, fa keretbe foglalt üvegajtó most teljesen ki van tárva, rajta diákok özönlenek be. Néhány ablak nyitva van, rajtuk félig kihajolva nézik néhányan, hogy kik érkeznek, és boldogan kiáltanak, ha megpillantják barátaikat. Iskolabusz érkezik, és újabb tanulók szállnak le, és vagy bemennek, vagy odaállnak az iskola előtt lévő csoportokhoz. Végigfuttatom a szemem rajtuk, és megállapítom, hogy szinte mindenkit ismerek. Ott a fura cserediák, aki általában nagyra nőtt óvodásnak öltözik, hülye akcentussal beszél, és mindig zavarba jön, ha valaki hozzászól. Olga, akit rézvörös hajáról, és kismillió szeplőjéről lehet megismerni, most gondtalanul áll a barátja mellett. Emlékszem, tavaly rengeteget piszkáltam, mert az pompon edző őt rakta a piramis tetejére, holott mindig én voltam legfölül. Végül kilépett a csapatból, így újra a csúcsra kerültem. Figyelmemet újra Oli felé fordítom, aki elindul az iskola bejárata felé. Szerettem volna elkerülni, hogy bemenjek, de úgy tűnik, hogy muszáj, így követem, és belépek az ajtón.

 Ezernyi emlékkép ugrik be a szekrényes folyosók láttán. A szívem összeszorul, amikor a régi életemre gondolok, a sok nevetésre, bolondozásra, boldog évekre. Amikor mindenki felnézett rám, és tisztelt, ha más miatt nem, azért, mert tartottak attól, hogy gúny tárgyává teszem őket. Lehet, hogy ez durván hangzik, de sosem éreztem bűntudatot tetteim miatt. Azok után, amit tettek velem, megérdemlik.

 Fogalmam sincs, mihez kezdjek, szóval visszaemlékszek Danny szavaira, hogy az első feladatok a legkönnyebbek. Ezért azt választom, ami legegyszerűbben hangzik: követem Olit mindenhova, és kihallgatom a beszélgetéseit. Ha rá szeretnék jönni, mi a baja, ezt kell tennem. Bár megint kicsit lemaradtam, könnyű kiszúrni a magas, szinte fekete hajú srácot, így felgyorsítom a lépteimet, és hamarosan utolérem. Belép egy fehér ajtón, kis híján követem is, amikor feltűnik, hogy a férfimosdóba ment. Félreállok az ajtóból, és hirtelen egy rózsaszín pólós lány lassan távolodó hátával találom szemben magam. Ó, szuper. Szóval nem csak autók, de emberek is át tudnak menni rajtam. Ne felejtsem el Dannyt szétszedni azért, mert nem szólt.

 Körbenézek, és rögtön észre is veszem, amit keresek: a barna keretes parafatábla még mindig ott van a mosdókkal szembeni falon, és előtte néhány diák áll. Közelebb lépek, hogy megnézhessem a kiírásokat, felhívásokat, illetve a hiányzó tanárokat. Éppen az ebben a félévben játszódó focimeccsek eredményeit nézem, amikor egy fehér pólós lány lép mellém, és lila tollal felírja nevét a jövő hónapban lévő bál szervezői közé. Szívem nagyot dobban, amikor végignézek a lányon: rózsaszín Converse, halványkék, szaggatott farmernadrág, vékony aranylánc, szív alakú medállal. Steph az. Rögtön az ujjára pillantok, és meglátom az egyszerű, ezüstös gyűrűt, amit még a barátságunk elején vettünk. Általános iskola kezdetén ismerkedtünk meg, és hamar jóban lettünk. Annyi közös pontunk volt, és mégis különböztünk. Minden időnket együtt töltöttük, mindent közösen csináltunk, így rengeteg szép és most már fájó emlék köt hozzá. Befejezi a nevét, majd tekintete a bálkirálynő jelöltekre ugrik. Pár hónapja még együtt terveztünk: ő már gólya korában is segíteni szeretett volna a bál rendezésében, de csak végzősöknek és a Diákönkormányzat tagjainak lehet, én pedig mindig is bálkirálynő akartam lenni. A különbség csupán annyi, hogy amíg ő szervezni fog, én sosem lehetek bálkirálynő, hiszen alapvetően a végzősöknek szervezik, így csak a legidősebb tanulók indulhatnak a választáson.

 Maradnék még, de Oliver már kijött, és el is indult az angol terem felé. Nem szívesen hagyom ott Stephie-t, de biztos vagyok benne, még találkozni fogunk. Miközben Olit követem, megszólal a csengő, és minden diák a termek felé siet, a szerelmespárok elköszönnek, itt-ott becsapják a szekrényt. Belépek az egyik osztályterembe, megvárom, amíg mindenki leül, majd helyet foglalok az egyik üresen maradt padnál. A huszonnégyes terem sosem volt a kedvencem. Mindig idegennek tűnt a porosodó földgömbbel, a tábla mellett lévő plakáttal, amely Amerika elnökeit ábrázolta, az ajtó mellett álló üvegajtajú szekrénnyel, amelyben óriási, feltekert, történelmi térképek sorakoztak.

 - Jó reggelt kívánok! Üljenek le! – lépett be a tanár. Mr. Royler nagydarab férfi volt, elsőre kissé ijesztőnek tűnik, de nem szemétkedik, csak akkor, ha valaki nem figyel az óráján. – Legutóbb arról beszélgettünk, hogy milyen hatással volt Amerikára a második világháború. Ki foglalná össze röviden a lényeget? Senki? Nos, szívesen meghallgatnám magát, Miss Floruss, remélve, hogy megmaradt valami hasznos is a fejében, miközben kidekorálta a füzet lapjait. – jegyzi meg gúnyosan, miközben Nina vörös arccal föláll, és lesimítja virágos szoknyáját. 

 – Nos... A második világháború – kezdi el, a tanár pedig bólint – Sokan haltak meg, a lakosság lecsökkent, sokan érkeztek Amerikába Hitler elől, és az ország szegényebb lett. 

 – Gratulálok, örülhet, hogy meg tudott fogalmazni két óvodás szintű mondatot. Ráadásul nem is erre voltam kíváncsi. A jövőben jobban tenné, ha az órámra figyelne, mert így soha nem fogják felvenni az egyetemre. Esetleg valaki más? – teszi fel újra a kérdést, ezúttal pedig Robert feláll, és monoton hangon elmondja a választ. Miután ezen a rövidke felelésen túl vannak, Mr. Royler elindítja a filmet, a többiek pedig úgy tesznek, mintha figyelnének. Látom, hogy Oli a telefonját nyomkodja a pad alatt, így odamegyek mellé, hogy megnézzem, mit csinál. Szerencsére el tudom olvasni az üzenetek lényegét, miszerint Oliver nincs túl jól, és találkozzanak a barátnőjével óra után a menzánál. Elégedetten ülök vissza a helyemre, hiszen végre találtam valami nyomot. 

 Ahogy kicsöngetnek, felpattanok a helyemről, és követem Olit a nagy kétszárnyú ajtóhoz, ahol Jenna már várja.

 - Szia, baba. Na, mizújs? – öleli át, én pedig elfintorodok. 

Oli a hajába túr, majd gyorsan leengedi a kezét, és válaszol. – Én ezt nem bírom. Totál kész vagyok, folyton csak arra gondolok, hogy mivel bánthattam meg. 

Mi? Ez nem logikus. Arról volt szó, hogy én ártottam neki, nem pedig ő nekem. Már ha rólam van szó.

 - Cassie szakította meg a barátságotokat, nem emlékszel? – elégedetten nyugtázom, hogy igen, rólam van szó. – Nem kell, hogy bűntudatod legyen. Egyszerűen... Ő nem érdemli meg. Hiszen emlékszel, hogy földbe tiport másokat, és megbánás nélkül tette. 

Szavai mellbe vágnak, meghökkent arccal bámulok rá, és legszívesebben pofon ütném. Honnan tud hirtelen ilyen sokat rólam ez a csaj? Mindig is ellenszenves volt, de most kifejezetten utálom. 

 - Jó, mindegy, nem ez a lényeg. Csak, folyton arra gondolok, hogy jó lett volna, ha akkor is beszélő viszonyban vagyunk, amikor meghalt. 

 - Miért? Miért kínzod magad ezzel? Nem lenne egyszerűbb csak elfelejteni?

 - Jenna, te most egy emberről beszélsz, nem pedig egy játék babáról, akit elhagytál!

 - Ó, hidd el, még a játék babáknak is nagyobb szívük van. Ne gondolj rá! Nyugodj meg! – öleli át a fiút, aki úgy dönt, nem vitatkozik tovább. Arcáról viszont még mindig a zaklatottságot olvasom le. A sírás fojtogat, miközben szomorú szemeibe nézek, s legszívesebben átölelném. Már tudom mi a feladatom, de mégis hogyan kéne tudatnom vele, hogy minden rendben van, és nem csinált semmi rosszat, amikor semmiféle kapcsolatot nem létesíthetek vele?

 A következő pár órában mindenhova követem Olit, de az agyam folyton azon kattog, hogy mit kéne csinálnom. Semmi normális nem jut eszembe. Tipikus. Ha izgulok, sosem tudok olyan jól koncentrálni. Szinte minden lehetőséget aprólékosan megvizsgálok, de egyik sem tűnik elég jónak. A legjobb ötletnek az tűnik, hogy veszek valami virágcsokrot és ajándékkártyát, ráírom, hogy bocs, és lerakom az ajtójához. De nem szabad tudnia arról, hogy figyelem, és gyanakodni kezdene, hiszen miért, és kitől kapna több mint egy hónappal a halálom után ilyen üzenetet? Valakin keresztül rá kéne vezetnem. Igen, ez tűnik a legjobb megoldásnak. De hogy csináljam? 

 Aztán hirtelen minden kezd összeállni, és egy egész jónak tűnő tervet sikerül összehoznom. Biztos nem tökéletes, ráadásul elég kezdetlegesnek és egyszerűnek tűnik, meg persze kockázatos is, mert nem biztos, hogy sikerül. Viszont sosem tudhatom, ha nem próbálom meg. Már csak egy olyan embert kell keresnem, akivel jóban voltam, és viszonylag jó emberismerő. Aztán megpillantom a tökéletes személyt erre a célra. Ott áll a folyosó végén, fehér szoknyájában, fekete pólóban, és éppen Steph-et öleli át. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomban, és elvonatkoztatni a szomorúságomtól. Igen, Tara lesz a legjobb. Csak gondoskodnom kell arról, hogy biztosan találkozzanak ebédszünetben, és ha ezzel megvagyok, ők már elintézik maguk között. Én pedig végre eltűnhetek erről a helyről, amely kismillió fájó emléket őriz.