7. I'm locked up in a cage

Reckless

 Újabb egy hét telt el anélkül, hogy bárkivel is szóba álltam volna. Dühös voltam Dannyre, mert elvitt a temetőbe, dühös voltam az ismerőseimre, mert szomorúak voltak, vagy mert nem. Mindenkire. Kívülről talán úgy tűnt, hogy minden rendben van, belülről azonban tomboltam. Őrangyalom minden nap próbálkozott, mindenképp be akart jönni hozzám, és akármennyire is vágytam valaki támaszára, mindig elutasítottam. Ma azonban, annak ellenére, hogy elküldtem, benyitott.

 - Danny, mondtam, hogy hagyj békén!

 - Nem – nevette el magát idegesen – Nem játsszuk ezt. Térj már észhez egy kicsit! Kicsúszunk az időből, már rég kész lehetnél, ha nem nyafognál folyton! – döbbenten nézek rá – Bocsi. Ne haragudj. Én csak próbálok segíteni.

 - Úgy hogy leüvöltöd a fejem? Hú, igazán megnéznélek bébiszitterként. Ne üvölts már hülyegyerek, nem fogod fel, hogy idegesít?! – torzítom el a hangomat, aztán elégedetten nyugtázom, hogy elég döbbent fejet vág.

 - Erre inkább nem mondok semmit. Hidd el, jobban jársz vele. – feleli kissé kioktató hangnemben. – Szóval. Ideje lenne elkezdeni.

 - Mit is?

 - Kijavítani a hibáidat. Már ha nem akarsz örökké megrekedni ezen a szinten. – a szemem forgatom, ő pedig rögtön folytatja – Persze nem az agyi szintre gondolok. Azon már nem sokat tudunk javítani.

 - Azt állítod buta vagyok?

 - Nem. Azt mondom, hogy buta vagy. Érzed a különbséget?

 - Jól van. Jól van. – állok fel – Intézzük el.

 - Verekedni akarsz vagy mi? – röhög, én pedig rögtön elnémítom azzal, hogy karon ütöm. A következő pillanatban azt veszem észre, hogy lefog, én pedig semmit nem látok a hajamtól. Eszeveszetten kapálózok, próbálok kiszabadulni, miközben folyamatosan magyarázok neki. Hirtelen elenged, én pedig csapzottan állok fel. - Ez most muszáj volt?! – a mondat végére elcsuklik a hangom. Észre sem vettem, hogy könnyezek. Döbbenten törlöm le az arcomat, de hiába, ugyanis egyre több könnycsepp gurul le az arcomon,  legördül a szám, majd mint egy nagyra nőtt óvodás, bömbölni kezdek. Danny csitítgatva átölel, én pedig a vállába temetett arccal sírok. - Miért vittél el a temetésre?  – nincs energiám arra, hogy kiabáljak, vagy dühös legyek rá. Csak válaszokat szeretnék, és azt, hogy minden rendben legyen.
 - Muszáj volt. 
 - Muszáj? Muszáj volt még nagyobb fájdalmat okoznod? Muszáj volt szembesíteni azzal, hogy utálnak? Muszáj volt... – az újabb zokogáshullámtól úgy érzem, kiszakad a tüdőm. Már ég a torkom, hasogat a fejem, a könnyektől nem látok, és alig kapok levegőt. 
 - Cassie. – emeli fel a fejem – Csak így érthetted meg, milyen fontos a helyzet. Látom, milyen makacs vagy, és enélkül kizárt, hogy tennél is valamit. Tényleg sajnálom, tudom, hogy fáj, mert én is átéltem ugyanezt. De én csak segíteni próbálok. Ha engeded. – kisimítja a könnyes hajtincseket az arcomból, majd puszit nyom a homlokomra, és ölel amíg meg nem nyugszok. 

 Több mint három órával később, amikor már teljesen megnyugodtam, a Várakozóban sétálunk, egyenesen a lift felé. Most nagyobb tumultus van, mint eddig, kétségbeesett emberek sietnek hibáik kijavítására, a szökőkút szélén gyerekek ülnek, fehér ruhás őrangyalok céltudatosan lépdelnek. Egyszerű nadrágot és pólót viselek, hajam a vállamra omlik. Elgondolkozok, hogy vajon én is úgy festek-e, mint az őrangyalok. Talpig fehérben vagyok, és Danny elsodródott tőlem a nagy tömegben, szóval másoknak úgy tűnhet, egyedül vagyok. Nem tetszik ez a gondolat, így gyorsítok lépteimen, és Danny mellé érve belekarolok. 
 - Mi lesz, hogyha nem tudom megcsinálni? – suttogom, majd megismétlem hangosabban is.
 - Meg tudod. A fejemet teszem rá. 
 - Ez nem túl biztató, ugyanis így is úgyis halott leszel. – vágom rá – De most tényleg. Tegyük fel, hogy valakit harmadikos koromban pudingképűnek hívtam.
 - Pudingképűnek? Komolyan? – vonja fel a szemöldökét.
 - Jó, most nem ez a lényeg. – legyintek. – Hogy tudom jóvátenni? Visszamegyek az időben és visszaszívom, vagy mi?
Danny a fejét rázza. – Ennél sokkal egyszerűbb. Csak rá kell jönnöd, hogy mi tenné leginkább boldoggá a személyt, amitől az a seb be tud gyógyulni, amit ejtettél rajta. Maradjunk a te példádnál, mivel pudingképűnek hívtad, ezért csúnyának hiszi magát. El kell érned, hogy újra legyen önbizalma, hogy valaki ráébressze, hogy szép, és értékes. Mit csinálsz?
 - Keresek neki egy barátot.
 - Pontosan. Vagy a bálkirálynő megszavazásakor átírod a szavazatokat, hogy ő nyerjen. Többféle út van, minél jobb, annál nehezebb. De ha engem kérdezel, inkább jobb többet bajlódni vele, minthogy kiderüljön, hogy volt, amit nem tudtál megcsinálni. – nyitja ki előttem a lift ajtaját. Pár másodpercig utazunk az Összekötőben, majd kilépünk. Beletelik egy percbe, mire rájövök, hogy egy utcán állunk. A beton szinte egybeolvad a szürke éggel, egyedül a fű és pár ház színes. Kissé párás az idő, a növények harmatosak, a levegő pedig még hűvös. Korán lehet, de a madarak már csiripelnek, innen sejtem, hogy később meleg lesz. 
 Kérdőn nézek a távolodó Dannyre. – Hova mész?
 - Vissza. Ha kész vagy tudni fogom. Nem segíthetek.
 - És azt nem lehet, hogy itt maradsz velem? Kérlek! – reménykedem, hogy megesik rajtam a szíve.
 - Sajnálom. Meg van szabva, hogy elviszünk titeket, aztán megyünk is vissza. Nem maradhatok. Sok sikert, ügyes leszel! – lép hozzám, és bátorítóan megölel, majd elindul. Figyelem, ahogy megy pár lépést, majd hadonászni kezd a levegőben, amitől a lift belseje tűnik fel. Ő belép és int egyet, miközben becsukódik a lift ajtaja. Azonban most nem a szokásos fehér ajtót látom, hanem beleolvad a környezetébe, teljesen átlátszó. Mivel nem tudom mit tegyek, továbbra is a betonon állok, és nézelődök. Lehajolok a fűhöz, és minden szemszögből megnézem a harmatcseppeket, a levélen mászó katicát, a virágok között szlalomozó hangyát. Úgy nézhetek ki mint egy kisgyerek, aki minden egyes fűszálnál megáll, de nem érdekel. Senki sem lát. 
 Lassan világos lesz, és fokozatosan megindul az élet az utcában. Egy tíz év körüli fiú lép ki az utcára, az anyukája pizsamában szalad utána, uzsonnás zacskóval a kezében. Göndör hajú, copfos kislány a nővére kezét fogva integet a fiúnak, majd puszit ad a testvérének, aki rögtön telefonálni kezd, míg a lány a fiúhoz szalad, és együtt folytatják útjukat. 
 A zaj egyre hangosabb lesz mögöttem, így megfordulok, és megpillantom a szürke autót. Lámpája  a szemebe világít, és látom, ahogy a nyakkendős férfi kortyol egyet a kulacsából. Majd áthajt rajtam. Dermedten állok, majd lepillantok a testemre, amin egy karcolás sem látszik. Nem is tudom miért sokkolódok le, hiszen eddig is tudtam, hogy nem sebesülhetek meg. Talán most döbbenek rá igazán, hogy ezek a dolgok rám nem hatnak. Elgondolkodok, hogy vajon mit nem érzek még. Majd jobban körbenézek. A fűszálak hullámoznak a széltől, a fák levelei is mozognak. Én viszont úgy érzem, mintha szélcsend lenne. Lehajolok, és hozzányúlok a pázsithoz. Látszik, hogy vizes, de a kezem száraz marad. Egyáltalán fel tudom emelni a tárgyakat? A legkönnyebb megoldást választom, megfogom egy virág szárát, és óvatosan megrántom. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor a kezemben marad, de a biztonság kedvéért egy követ is a betonra dobok, és figyelem ahogy az úttest közepére gurul. 
 A mögöttem lévő háznak becsapódik az ajtaja, én pedig úgy fordulok hátra, mintha egy hidegvérű gyilkos bármelyik pillanatban átdöfhetné a mellkasomat. Egy velem egykorú fiú lép ki, piercinggel, fültágítóval. Előveszi telefonját kockás hátizsákjából, majd miután megnézte a kijelzőt, rögtön vissza is teszi, miközben félvállra veszi a táskát. Feltűri fekete kapucnis pulóvere ujját, amitől látszanak a tetoválások a karján. Lecsapja a gördeszkáját, majd elindul. Döbbenten állok, nem bírom összerakni a dolgokat. Oliver? Neki mit ártottam? A barátságunk nem azért szakadt meg, mert veszekedtünk és megbántottam, hanem mert túl különbözőek vagyunk. Ez miért baj? A válaszra nem jövök rá, azonban Oli egyre távolodik. Biztos vagyok benne, hogy miatta vagyok itt, szóval nagy levegőt veszek, és futni kezdek utána.