6. Wake me up, I'm living a nightmare

Sziasztok! Meghoztam a hatodik részt. Elnézést a formázásért, talán észreveszitek, hogy valahol a rész közepe felé pár bekezdés nem sorkizárt, de nem tudom átállítani, bármit csinálok balra igazított marad. Szóval ezért bocsánat, remélem attól még tetszik! :)

Time of dying

A temető olyan, mint egy abszurd kép: a márvány sírköveken megcsillan a napfény, és miközben elhaladunk mellettük, látszik a sok  Nyugodj Békében! felirat. Már messziről hallani lehet a zokogást, ami madárcsicsergéssel keveredik. Borzongás fut végig rajtam, és legszívesebben elrohannék. Arra eszmélek fel, hogy Danny elém áll, így akadályozva, hogy láthassam a temető többi részét.

 - Cassie. Cassie, jól vagy? Figyelj, ezt muszáj végigcsinálnod, aztán visszamegyünk, és minden rendben lesz. Csak egy kicsit kell erősnek lenned, oké? Hallod? – gyengéden felemeli a fejem, és látom az aggodalmat a szemében. – Cas, nyugodj meg, jó? Na, gyere ide. – húz magához. Szorosan hozzá préselődök, miközben a pólóját markolom, mintha így rám ragadhatna valami magabiztosságából. Egy kis idő múlva gyengéden eltol, majd belém karolva vezetni kezd a temető kitaposott útján.

 Ahogy közeledünk, minden hang egyre tisztább lesz: beszélgetés, zokogás és halk zene keveredik. Nem mintha eddig biztos lábakon álltam volna, de ahogy megállunk a fekete ruhás alakok mellett, úgy érzem összerogyok. Csak Danny tart, miközben szemügyre veszek mindenkit.

 Egy pillanatig idegeneknek tűnnek, aztán szép lassan mindenkit felismerek. Barátok, iskolatársak, rokonok. Mindenki. A sírás kerülget, miközben szemügyre veszem két legjobb barátnőmet, Steph-et és Tarát. Utóbbi összeszorított szájjal áll, látszik rajta, hogy küszködik a sírás ellen. Stephie azonban meg sem próbálja eltakarni elkeseredettségét. Óriási könnycseppek gördülnek le az arcán, miközben az anyukájába kapaszkodik, aki sikertelenül próbálja megvigasztalni. Az iskolám nagy része eljött, a tanárok kemény arccal állnak, a diákok pedig semmitmondó arccal nézik a koporsót.

 Lassan elengedem Danny-t és közelebb lépek. Üres tekintetükből próbálok kiolvasni valamit, először sikertelenül, aztán hirtelen megvilágosodok, és ijedten hátrálok. Megkönnyebbülés. Még ha nem is örülnek halálomnak, megkönnyebbüléssel tölti el őket. Nem értem. Mit tettem ellenük? Miért utálnak? ,,Tudom milyen vagy, és gyűlöllek.'' – Giselle szavai zengnek a fülemben, és most először érzem igaznak őket. Komolyan ennyire megkeserítettem mások életét? Annyira, hogy örülnek, amikor végre megszabadulnak tőlem? Ilyen szörnyű ember lennék?

 Mivel úgy érzem összeesek, Dannybe kapaszkodok, aki átkarol, és erősen megtart. Figyelmemet most a sírók felé fordítom, akikből azért van még pár. Megdöbbenve tapasztalom, hogy olyanok könnyeznek, akikre nem is számítottam. Régi barátok, akikkel már nem is beszélek, olyanok, akikkel sok-sok éve eltávolodtunk, mert túlságosan különböztünk. Oliver, akivel kiskoromban annyit játszottam, most könnybe lábadt szemmel áll. Látszik, ahogy minden izma megfeszül, miközben barátnője kezét fogja, aki szenvtelen arccal áll. Úgy tűnik, sokkal jobban aggódik Oli miatt, mint miattam. 

 Nem olyan messze tőlem megpillantom Bruce-t és Shanát. Ők is a kocsiban ültek, amikor ütköztünk. Szívem hevesen dobog, miközben szemügyre veszem őket. Mindkettejük arcán és kezén vágások vannak, és pár véraláfutás is látszik még. Shana karja be van gipszelve, homlokán pedig óriási ragtapasz van. Bruce-nak az egész feje be van kötve, orra pedig mintha kicsit eldeformálódott volna. Végül Bruce arcán tükröződő bűntudat vesz rá, hogy elfordítsam a fejem. Legközelebb a márvány koporsóhoz a családtagjaim állnak: nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és a nagyi. Sírnak, látszik rajtuk, hogy el vannak keseredve. Nagyi mellett anyu áll, akit sosem láttam még ilyennek. Mindig összeszedett volt, most azonban mintha teljesen széthullott volna. Fekete kalapja árnyékot vet arcára, amitől karikás szemei még sötétebbnek tűnnek. Valami anyagot szorongat, miközben keservesen sír. Csak amikor megtörli a szemét látom, hogy a vászonzsebkendőnek hitt tárgy, az én első sapkám. Összeszorul a torkom. Anyu mindig, mindent elrakott emlékbe, legyen az képeslap, fülbevaló, étkészlet vagy akár egy gyerekkori ruhadarab. 

 Érzem, ahogy Danny mellém lép, de nem nézek rá. - Minden rendben?

 - Szerinted? – kérdezem, a kelleténél durvábban. Nem így akartam, de ha normálisan válaszolnék, biztos sírni kezdenék. – Ne haragudj. – suttogom.

 - Semmi baj. – karolja át védelmezően a vállam, én azonban kicsúszok ölelése alól, és a húgom felé fordulok. Cat nem sír. Hosszú szőke haja fátyolszerűen omlik vállára. Fekete ruhát és egyszerű fekete magassarkút visel. Csinos, mint mindig. Karján megcsillan valami, én pedig pillanat alatt felismerem az ezüst karkötőmet. Még egészen kicsi voltam, amikor anyáéktól kaptam egy láncot, és minden alkalomra kaptam hozzá egy-egy medált. Mostanra egész sok összegyűlt, és volt rajta minden a magassarkútól az egyszerű ékkövön keresztül a szívecskéig. Első ránézésre Cat nem tűnik szomorúnak, de ha egy percnél is tovább figyeltem, rájöttem, hogy szörnyű állapotban van. Piros, bedagadt szeme arra utal, hogy a legutóbbi éjszakákat sírással töltötte. Apába karol, és látszik, ahogy elfehérednek ujjai, miközben a karját szorítja.

 Lassan a fekete öltönyös, magas férfira nézek, aki a húgom mellett áll. Aztán szinte hallom, ahogy eltörik bennem valami. Apa, az én bátor, erős apukám sír. Olyan keservesen zokog, mint egy kisgyerek, aki leesett a bicikliről. Valamiért azt reméltem, hogy majd állni fog, és mint valami hős támogatja anyuékat, úgy, ahogy mindig is tette. Gondoskodott rólunk, vigyázott ránk, mindig, még a nagyszüleim temetésén is erős maradt. Most azonban úgy tűnt, neki van leginkább szüksége támaszra. A legutóbbi medált a karkötőmre tőle kaptam február vége felé, mindenfajta esemény - szülinap, névnap vagy hasonlók - nélkül. Egy apró angyalt ábrázolt. Azt mondta, meglátta az ékszerboltban, és úgy érezte muszáj megvennie. - Tudnod kell, hogy te mindig az én fantasztikus, gyönyörű kis angyalkám maradsz. – emlékszek vissza szavaira. 

 Összeszorított szájjal figyelem, ahogy Cat közöttük áll, komoran maga elé meredve, támogatva szüleimet, és kitörik belőlem a sírás. Csak állok, a könnyektől elhomályosul előttem a világ, és érzem, ahogy kicsúszik lábam alól a talaj. 

 Puha ágyban, nyakig betakarva ébredek. Egy pillanatig nem tudom mi történt, vagy hogy hol vagyok, aztán minden beugrik. A temetés, a szüleim, a sírás, a fájdalom. A fejem hasogat, minden porcikám fáj, de felülök, és ránézek a digitális órára. Hajnali két óra negyvennyolc perc. Kicsit még az ágy szélén maradok, majd erőt veszek, és anélkül, hogy feloltanám a lámpát, kifelé indulok a szobámból. 

 A folyosó kihalt és ijesztőnek tűnik a sötétben. Úgy érzem magam, mint amikor kiskoromban rosszat álmodtam, és csöndben lopóztam át anyuék szobájába, halkan és megrémülve. Minden árnyéktól megijedek, és bármit megadnék a hangzavarért, a kísérteties csönd helyett. Végtelen hosszú idő alatt érek el a konyhába, és megdermedek, amikor észreveszem a sötét alakot az étkezőasztalnál ülve. Csak állok az ajtóban, miközben az árny egyre nagyobbra nő. Egy női alakot veszek ki, nem sokkal magasabb, mint én.

 - Cassie? Te vagy az? – Victoria megnyugtató hangja szinte visszhangzik az éjszakában. Egy pillanatig csak állok, aztán érzem, ahogy végiggördül egy könnycsepp az arcomon. 

 - Én... – dadogok, mire ő csak csitítva közelebb lép, majd tétovázás nélkül átölel. Tehetetlennek érzem magam, lebénít a fájdalom, földbe szegezi a lábamat, óriási súlyokat rak a vállamra, a torkomban lévő gombóctól pedig szinte megfulladok. Ez alatt az egy hónap alatt jobban megtörtem, mint eddig életemben bármikor. Érzem. Legszívesebben megölném magam. De nem változna semmi. A halál rosszabb, most már tudom. Szóval egyszerűen menekülni akarok.