5. I don’t wanna to breathe I don’t want to die

 Sziasztok!

Bocsánat, tudom, hogy eltűntem egy kis időre, de így, hogy (hála istennek) mindjárt vége a sulinak, rengeteg dolgom volt, minden tanár akart még egy utolsó dolgozatot íratni, aztán az iskolán kívül is minden felpörgött körülöttem, így örültem, ha aludni volt időm... De most újult erővel jelentkezem, itt van az új rész, szóval biztosak lehettek benne, hogy nem jutottam ugyanarra a sorsra, mint Cassie. :)

Jó olvasást! :)

Give me back my life

Ma van egy hónapja, hogy meghaltam. A tükör előtt állok hófehér ruhában, hajam lazán, hullámosan omlik a vállamra. Kopognak, és Danny lép be a szobába:

 - Indulhatunk? – kérdezi, én pedig bólintva követem. Leszegett fejjel megyek végig a folyosón, de érzem a hátamon Giselle pillantását. Mióta elmondta a történetét nem beszéltünk, sőt szinte rá sem néztem, de tudom, hogy minden mozdulatomat követi. Nem bízik bennem.

 Végigmegyünk a szűk sikátoron, és a pályaudvaron lyukadunk ki. Danny azt mondja, ez a Várakozó. Utoljára az idejövetelemkor voltam itt, most pedig teljesen máshogy tekintek az emberekre. Ők már meghaltak, és talán nincsenek is teljesen tisztában ezzel. De akik igen, azokkal mi van? Belenyugodtak, vagy képtelenek elfogadni a gondolatot? Harcolnak ellene, vagy csak sodródnak az árral? Némelyik ember szemében megtalálom ugyanazt a kétségbeesést, ürességet, magányt, amely az én tekintetemben is megvan. Ők lassan, gyászosan lépdelnek. Akik még újak, érdeklődve, kicsit talán félve követik a fehér ruhás embert, aki elmondja nekik, mi tévők legyenek. És ott vannak azok, akik magabiztosan, célirányosan haladnak. Danny azt mondja, ők vagy őrangyalok, vagy pedig olyanok, akik már kijavították a hibáikat, és most lépnek feljebb. Figyelem a mozdulataikat, arckifejezésüket: nyugodtnak, határozottnak tűnnek. De minden tekintetben megtalálom azt a hihetetlen fájdalmat, ami ezzel az egésszel jár. Danny azt mondta múltkor, hogy majd elmúlik. De most rádöbbenek, hogy nem múlik el. Csak idővel mindenki megtanulja eltakarni.

 Amíg a lift felé sétálunk - amit mindenki csak Összekötőnek nevez - jó pár embert látok a falak mentén ülni, kisebb csoportokban. Nem koszosak, nem büdösek, de látszik rajtuk, hogy ők itt élnek, nem pedig olyan házakban, mint mi.

 - Ők kik? – fordulok az őrangyalomhoz.

 - Olyanok, akik nem teljesítették a feladatukat. Két és fél évet kap mindenki, ha addig nem végzel, az őrangyalodnak magadra kell hagynia.

 - Két és fél év? Nem sok az egy kicsit?

 - Szerintem még kevés is. Gondolj bele, nyolcvan éves koráig mennyit hibázhat egy ember? Tegyük fel, hogy minden hibát két nap alatt oldunk meg, plusz az az idő, amikor semmi nem érdekel, és emésztened kell az egészet.

 - Sosem volt erősségem a matek...

 - Tudom. Szóval legyen elég annyi, hogy nem elég.

 - Ők olyanok, mint a hajléktalanok? 

 - Bizonyos szinten igen. Nem tudom eldönteni, hogy nekik, vagy a még életben levőknek a rosszabb. – rázza a fejét, én pedig kérdőn pillantok fel rá – Gondolj bele! Akik még életben vannak, szenvednek, éhesek, szomjasak, fáznak. Mármint akiknek nincs hol lakniuk. Viszont azoknak, akik már nem élnek, nincsenek ilyen gondjaik, az alapvető életfeltételek itt nem léteznek. Azért eszünk-iszunk, mert ahhoz van kedvünk, nem azért, mert muszáj. Így akik már meghaltak, nagyon jól megvannak. Csak az a különbség, hogy amíg a még élők véget tudnak vetni szenvedésüknek, akár úgy, hogy kilépnek a helyzetükből, akár a halállal, addig ők nem tudnak mit kezdeni ezzel, örökké a Várakozóban fognak élni...

 - Vagy halni. – utalok arra, hogy már nem élünk, így az 'élni' szó kicsit helytelennek tűnik. – Örökké?

 - Nem tudom, hogy meddig vagyunk itt. Mármint miután végeztünk a feladatunkkal. Ismerek nagyon idős embereket, olyanokat, akik az 1200-as években, vagy korábban éltek. Viszont még sosem találkoztam senkivel, még említeni sem említettek olyat, aki 500 előtt született. Biztos vagyok benne, hogy vannak valamerre ilyen emberek is, de valójában senki nem tudja, hogy meddig maradunk itt, és hova kerülünk ezután. – magyarázza, miközben kinyílik az Összekötő ajtaja. Danny int, hogy menjek előre, én pedig bizonytalanul belépek.

 Régi érzés kerít hatalmába: amikor először álltam itt, nem is sejtettem, mibe csöppentem. Azt hittem csak képzelődök, vagy nem is tudom, amikor pedig megjelent az a nő, Mabel, rögtön követtem. Visszaemlékszek, hogy mennyire rosszul éreztem magam, és rájövök, hogy az semmi volt a mostani helyzethez képest.

 Danny is belép, becsukja az ajtót, majd ráhelyezi tenyerét a lift falára. Azon a ponton kék fény villan fel, a fiú pedig megnyom egy gombot. Nem veszem észre, hogy elindultunk, csupán a gyomrom görcsbe rándulása miatt tudom. Olyan, mint amikor hintázol, vagy lemész autóban egy lejtőn: mintha felugrana a tüdőd helyére, miközben kellemetlen érzés lesz úrrá rajtad, de rá sem jössz mi az, máris vége szakad.

 Most is így volt ez, még fel sem eszméltem, de Danny máris megszólal: - Gyere, menjünk!

Megpróbálok vele lépést tartani, miközben egy hasonló folyosón megyünk végig, mint ami a lifthez vezetett. A csupasz falak fehérek, de látszik rajtuk, hogy fémből vannak. Ennek ellenére lépéseink zaját nem lehet hallani. Sőt, akár egy vasgolyót is ledobhatnék, biztos nem keltene robajt. 

 - Tulajdonképpen mi ez? Mármint az Összekötő. Egy portál? – pillantok fel rá, miközben felidézem a filmekben látott kaput, amin ha átmész, arra a helyre jutsz, amelyikre éppen gondolsz. 

 - Portál? Néha meglepődök, milyen szavakat ismersz... Ki nem nézném belőled. – rázza a fejét – Amúgy igen, valami olyasmi. Egy kicsit talán bonyolultabb. – áll meg, majd kinyit egy ajtót – Csak utánad. – int, én pedig kilépek. 

 A fény elvakít, egy pillanatig semmit nem látok, és hunyorognom kell, hogy alkalmazkodni tudjon a szemem a hirtelen világossághoz. Olyan, mintha egy stadion reflektora lenne, de hamar rájövök, hogy a Nap süt ennyire. Valami puhán állok, szóval lepillantok. Először fel sem fogom, mi ez a zöld izé, annyira elszoktam a természettől, ez alatt az egy hónap alatt. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy a földön vagyok. A normális életben, nem pedig abban a mesterségesnek tűnő világban, ahová kerültem. Legszívesebben boldogan ugrálnék a füvön, addig, ameddig el nem fáradok. Aztán lefeküdnék, lehunynám a szemem, és élvezném, ahogy a Nap sugarai simogatják az arcomat, miközben a madarak csicsergését hallgatnám.

 De nem teszem. A felismerés, hogy hol állok, belém hasít, és rosszabb minden kínzásnál. A hirtelen jött boldogság után, most úgy érzem, mintha ezernyi kést szurkálnának belém, teljesen megbénulok, szám kiszárad, miközben végignézek a pár másodperccel ezelőtt parknak hitt helyen. 

 Temető.