4. The tears come streaming down your face

Fix you

Nem tudom mennyi ideig ülök a padlón. Az időérzékem teljesen megszűnik, csak ülök és bámulok a semmibe. Nem sírok, nem dühöngök, csak várok. Várok, de nem tudom mire. Arra, hogy idővel jobb lesz? Arra, hogy jön valaki, és helyrehoz mindent? Arra, hogy valahogy kijutok ebből az állapotból? Fogalmam sincs, de még ha nem is akarom beismerni, valahol mélyen legbelül, már rájöttem, hogy most csakis magamra számíthatok.

 Még akkor is a földön ülök, amikor Danny óvatosan belép a szobába. Nem tudom mire számít, hogy sírok, vagy hozzávágok valamit mérgemben, de meg sem próbálja elrejteni meglepettségét, amikor látja, hogy teljesen nyugodt vagyok.

 - Jól vagy? Hat óra van... Ha nem akarod, még nem muszáj elmesélni a történeted. – nem tudom milyen történetről beszél, de erősnek akarok mutatkozni előtte.

 - Semmi bajom. Mehetünk. – állok fel hirtelen, de meg kell kapaszkodnom valamiben, ugyanis fekete karikákat látok.

 - Cassie, biztos vagy benne? Amit most hallani fogsz, valószínűleg felkavaró lesz... Ha nem állsz készen rá, nem kötelező még kimenni, ülhetsz itt is nyugodtan. Itt maradjak veled?

 - Mondtam, jól vagyok! Menjünk! – indulok el az étkező felé, Danny pedig követ. Egy tágas, világos helységbe érek, ahol középen egy nagy fa asztal áll, körülötte nyolc székkel. Épp csak végigfut a szemem a hat emberen, akik az asztal körül ülnek, amikor megérzem Danny kezét a derekamon.

 - Ülj le! – tol az asztal egyik vége felé, én pedig engedelmeskedek neki, miközben érzem a többiek tekintetét magamon.

 - Szia! – köszön mindenki, én pedig biccentek.

 - Szóval. Gondolom nem igazán érted, hogy mi most mit fogunk itt csinálni. – kezd bele Danny – Mi, őrangyalok, fontosnak tartjuk, hogy a lakótársak jó kapcsolatot ápoljanak egymással, ez a beszélgetés pedig  ezt akarja elősegíteni. Először bemutatkoztok, aztán mindenki elmondja a saját történetét. Tina, kezdhetnéd te, hogy Cassie tudja mire gondolok. – fordul egy harminc körüli, világosbarna hajú magas nőhöz, aki mosolyogva vág bele monológjába.

 - Tina Worthless vagyok, 1792-ben születtem. Aztán 1821-ben megbetegedtem. A mai napig nem tudom mi okozta a halálomat, mert sosem derült ki. – mondja, olyan tényszerűséggel, mintha csak az időjárásról számolna be. – Gabe őrangyala vagyok, aki mindjárt bemutatkozik. – pillant rá egy fiatalabb fiúra, aki a szemét forgatva kezd bele:

 - Gabe vagyok, 16 éves és tavaly novemberben haltam meg. – darálja. – Istenem, hányszor kell még majd ezt elmondnom? Nem lenne egyszerűbb, ha mindenki kapna valami papírt a lakótársakról aztán elolvassa ha érdekli?!

 - Gabe, légyszíves! – utasítja Tina szigorú tekintettel, mire a barna hajú fiú rögtön elhallgat, majd befejezi mondandóját.

 - A szüleimmel sosem volt túl jó a kapcsolatom, folyton veszekedtünk, látszott, hogy véletlenül becsúszott gyerek voltam, satöbbi. Aztán rákos lettem, ők pedig megpróbálták jóvá tenni azt, hogy nem törődtek velem. Akkor már kezdtem azt hinni, hogy tényleg szeretnek, és nem cserélnének el inkább egy kutyára. De egyszer nem adták oda a gyógyszereimet, szóval hamarosan az intenzívre kerültem. Pár hét alatt teljesen lerobbantam, a kemó pedig már jó ideje nem használt, szóval mindenki reménytelennek látta a helyzetet, és úgy egy hónap múlva meg is haltam. Ennyi. – dörzsöli meg az arcát, Danny pedig bólint. 

 Egy Bill nevű őrangyal következik, aki az első világháborúban harcolt, és halt meg. A kisfia akkor volt két éves, az unokája pedig még mindig él. Aztán Lisa jön, aki Bill mentoráltja. Huszonkét évesen, szilveszterkor halt meg. Egy idegennel ismerkedett meg, aki valószínűleg az italába csempészett valamit, ugyanis detoxal szállították kórházba, a szervezete pedig feladta a harcot. Victoria 32 éves volt, amikor pestisjárvány támadta meg a várost, és ő is belehalt. Mindezt érzelemmentesen mesélik el, én pedig döbbenten figyelek. Hogy tudnak így beszélni a saját halálukról? Én képtelen lennék rá. Az ő történeteik közben is ráz a hideg, és úgy érzem, bármelyik pillanatban elsírhatom magam. De ők... Ők tartják magukat. Arcukon semmiféle érzelem nem látszik, mintha gyökerestül tépték volna ki belőlük.

 Egy fiatal, szeplős lány következik:

 - Giselle, lennél szíves? – pillant Danny a lányra, – úgy tűnik Gisellre – aki hátradobja hosszú, vörös haját, és dühösen fújtat, pont mint egy macska.

 - Gis, oké? Már ezerszer elmondtam! – rázza a fejét, Danny pedig bocsánatot kér. – Gis vagyok. És öngyilkos lettem. – fordul felém.

 - Bővebben... – biztatja kedvesen az őrangyala, Victoria.

 - Öngyilkos lettem, az olyanok miatt, mint te. – néz rám vádlón, én pedig döbbenten nézek a szemébe.

 - Nem tudhatod, milyen vagyok... – kezdem, de a szavamba vág.

 - De, nagyon jól tudom. A gimi királynője. A pletykák terjesztője, aki megkeseríti mások életét. Tudom milyen vagy, és gyűlöllek. – szavai hidegek és kemények. Farkasszemet nézünk, de nem bírom sokáig, elkapom a tekintetem. A szobában fogni lehetne az idegességet, a beállt csönd hosszabbnak tűnik, mint valójában. Végül Danny szólal meg először, és elkezdi a történetét.

 - Danny Poewell vagyok, és 21 éves koromban haltam meg. A francia forradalom idején Franciaországban voltunk apámmal, amikor elkaptak minket. Először börtönbe akartak zárni, de miután hadakozni kezdtünk velük, mindkettőnket fejbe lőttek. – látom, ahogy izmai megfeszülnek, szája elvékonyodik.

 A többieken nem figyeltem ezeket az apró jeleket, rajta látszik legjobban, hogy a több száz év itt tartózkodás megviseli. Valamiféle remény támad fel bennem. Talán azért, mert van olyan, akiből a halál nem vesz el minden érzelmet. – Cassie. Lennél szíves?

 - Persze. – mondom lassan, amikor rájövök, hogy azt kéri, mondjam el a történetem. – Cassie Beckner vagyok, amúgy szólítsatok Casnek. 18 éves vagyok, és... – nyelek egy nagyot, hogy visszafojtsam a sírást - És autóbalesetet szenvedtem. – szinte kiköpöm a szavakat, máshogy képtelen vagyok kimondani őket. Danny látja, hogy a sírás határán vagyok, így gyorsan a szavamba vág, és szól a többieknek, hogy egyelőre ennyi elég lesz. Mindenki kimegy, Gis pedig még rám pillant egyszer. Olyan bűntudatot érzek, mint még soha, képtelen vagyok a lányra nézni. Komótosan indulok a szobámba, Danny pedig követ.

 - Jól vagy? – csukja be maga után az ajtót. Összeszorított szájjal megrázom a fejem, szemem könnybe lábad. Látom, ahogy az ádámcsutkája ugrik egyet amint nyel, majd közelebb lép, és esetlenül átölel. – Nem lesz semmi baj. Majd én segítek. Nem vagy... Nem vagy egyedül. – suttog, és pedig a pulóverébe kapaszkodva zokogni kezdek.

 Sejtem, hogy igazat mond. Ő mellettem áll. De számomra elviselhetetlen a gondolat, hogy csak a támogatásával lehetek erős. Azonban máshogy nem megy.