3. I don't know where I'm at...

Sziasztok! Bocsánat, hogy ilyen sokára hoztam a harmadik részt, de osztálykiránduláson voltam. Remélem jól telt a hosszú hétvégétek! :)

Down

Két és fél hétig ültem a szobámban. Csak feküdtem az ágyon, és néztem a plafonomon a fluoreszkáló csillagokat. Első héten folyton sírtam, képtelen voltam elhinni, úgyhogy a saját bőrömön akartam megbizonyosodni róla. Nem hiszek neki. Nem akarok. 

 Az ajtó mindig nyitva volt, így Danny minden nap vizet és ételt hozott nekem, majd miután egy hétig hozzájuk sem nyúltam, abbahagyta. Nem ettem, nem ittam és ebből jön, hogy mosdóba sem jártam. De nem történt semmi. Nem száradtam ki, nem voltam éhes és nem éreztem szükségét annak, hogy lezuhanyozzak. Egy normál ember nem bírja ki két hétig víz nélkül. Lehet, hogy igaza volt?

 Tulajdonképpen tudom, hogy igaza volt. De képtelen vagyok bevallani magamnak. Hogyan is nyugodhatnék bele? Létezik, hogy hirtelen minden megváltozzon? Egy apró mozdulattól, egy rossz döntéstől vége mindennek? 

 Igen. De nem emlékszem, hogy mi juttatott le ide.

 Új ruhát veszek ki a szekrényből, majd elindulok a mosdó felé. Nagyobb, mint egy átlagos fürdőszoba, az ajtóval szemben egy kád áll, mellette zuhanyzó. Egy elkerített részen wc, előtte pedig a mosdó, ami mellett nagy szekrény húzódik. Szemügyre veszem a fehér szekrényt, amelyen négy színes ajtó van, mindegyikre más névtábla van szögelve: Gabe, Lisa, Giselle és Cassie. Egy pillanatig a nevemet bámulom, majd elkapom a tekintetemet. Nem tudom megmagyarázni miért, de nem tudok ránézni.
 Levetkőzök és beállok a zuhany alá. Érzem, ahogy a forró víz végigcsorog rajtam, és felmelegít. Lehunyt szemmel állok, és engedem, hogy a vízzel együtt a problémáim is lefolyjanak a lefolyón. Azonban hirtelen felpattan a szemem, és visszacsöppenek a rideg valóságba.
 Kimegyek a fürdőből, és rögtön Dannybe ütközöm.
 - Szia. Látom megnyugodtál, már éppen ideje volt. Beszélnünk kell. – húz magával a szobámba, bent pedig leül velem szemben az íróasztalom székére. – Gondolom azt már beláttad, hogy igazam van. – kezdi, én pedig leszegem a fejem. – De most el kell mondanom, hogy ez mivel jár. Kérlek, nagyon figyelj!
 Rápillantok, és elveszek mély, kék szemében. Legszívesebben üvöltöznék vele, kiadnék minden dühöt magamból, de a puszta jelenlététől is megnyugszom. Így csak nézem, és hallgatom amit mond.
 - Gondolom rengeteg kérdésed van, de azokat majd később. Kezdjük a legfontosabbal: meghaltál. Ez tény. De nem ilyen egyszerű. Most egy köztes állapotban vagy, a földi élet és a menny között. Le már nem kerülhetsz, de fel még igen.
 - Hogyan?
 - Ne vágj közbe! Szóval. Még ha nem is vesszük észre, követünk el kisebb nagyobb hibákat az életünk során. És csak úgy juthatsz följebb, ha ezeket kijavítod. Ezért vagy most itt. Ezért van mindenki most itt. Hogy kijavítsák a hibáikat.
 - Te is? – bukik ki belőlem a kérdés.
 - Nem. Néhányan, pont úgy mint én, őrangyalok vagyunk. Mi már rég kijavítottuk a hibáinkat, és az a feladatunk, hogy segítsünk az újaknak. Miután itt mindent elvégeztél, följebb jutsz, és muszáj, hogy öt embernek az őrangyala legyél. Utána tulajdonképpen azt csinálsz, amit akarsz. De ezzel te most ne törődj. Csak gondolkodj el a hibáidon, és azon, hogy hogyan tudnád kijavítani őket!
 - De ez nem olyan egyszerű. – rázom a fejem.
 - Nem. Igazából nem szükséges, hogy tudjad őket, csak úgy jóval könnyebb minden, ha tudod rájuk a megoldást. – magyarázza, miközben feláll. – Ennyit akartam. Nem vagy éhes? – fordul vissza az ajtóból, én meg megrázom a fejem. – Jól van. Hatkor az ebédlőben találkozunk. Addig gondolkodj!
 Nézem, ahogy kimegy a szobából, ami a jelenléte nélkül hirtelen túl üresnek tűnik. Nem értem. Szerettem itt lenni, a szobámban, a birodalmamban, mert egyedül lehettem, senki nem zavart. Önmagam tudtam lenni, ki tudtam teljesedni. Most viszont azt kívánom, bárcsak bejönne valaki, és itt lenne velem.
 Próbálok menekülni a gondolataim elől, de hiába. A fejemben Danny szavai járnak, hogy keressem meg a hibáimra a megoldást. De mi van akkor, ha a hibáimat sem tudom? Mindenki úgy dönt, ahogy jónak látja, ebből lejön, hogy minden cselekedetünket helyesnek véljük. Vagy nem?
 Érzem, ahogy az első könnycsepp végigcsorog az arcomon. Valami végigsöpör bennem, olyan, mintha az egész bensőm égne. Harag. Nem tudom miért vagyok mérges, csak az égető fájdalmat érzem, ami szinte felemészt. De ez semmi ahhoz képest, ami ezután jön.
 Nem tudom hol vagyok. Minden elsötétül, és egy kocsiban ülök, négy másik személlyel. A barátaim. Mindenki mosolyog, jókedvűek vagyunk. Talán túlságosan is. Az autópályán senki nincs, nem csoda, hiszen éjfél már rég elmúlt. Valaki bekapcsolja a rádiót. A kéz túl ismerős... Én vagyok.
  Kanyarhoz érünk. Egy autó lámpája tűnik fel előttünk, a semmiből. A sofőr, Bruce félrerántja a kormányt. Fel sem fogom mi történik, csak a villanást és az óriási hangzavart érzékelem. Egy pillanattal később minden elcsendesül. Még mindig a kocsiban ülök, ami már ripityára van törve. Mellettem ketten és Bruce - aki félig kilóg az ablakon - eszméletlenek. Aki középen ült, most a motorháztetőn fekszik, feje vérzik, és a lába természetellenesen áll. Kiszállok a kocsiból, és megpillantok még egy testet. Még életben van. Még életben vagyok. De nem sokáig. Mindenhol vérzek a szélvédő miatt, de ezek még túlélhető sérülések. Először úgy tűnik, csak ennyi bajom van, de nemsokára megpillantom a számból lassan kicsorgó vért. Nem bírom nézni, ahogy vörösre festi a hajamat.
 Levegőért kapkodok. Mintha egy rossz álomból ébrednék, szédülök és olyan, mintha össze akarna roppanni a fejem. A hajamba markolok, miközben próbálom visszafojtani a sírásom. Semmihez sem hasonlítható fájdalmat érzek. Próbálom összeszedni a gondolataimat, de szinte fuldoklok, valami összeprésel, kiszorítja a levegőt a tüdőmből. A pániktól remegni kezdek, a könnycseppek, amiket eddig elrejtettem, sorban gurulnak le az arcomon. Csak most döbbenek rá, hogy olyan erősen szorítom a csuklómat, hogy a körmömmel felsértettem a bőrt. Vért keresek, de semmi nincs ott. Kétségbeesve keresek egy vörös foltot, valamit, ami bizonyítja, hogy minden a régi. Erőszakosan szakítom fel a bőrömet, de egy csöpp vért sem látok.
 Haza akarok menni.