2. Can I be? Was I there?

 Sziasztok! Bocsánat a késésért, de több dolgom volt, mint hittem. Köszönöm az előző részhez érkezett visszajelzéseket, sokat jelentenek! :)
 Jó olvasást!

Shelter

Csöndben lépkedünk a fiúval egy folyosón. A téglafal visszaveri lépteinket, ez az egyetlen zaj. Két perce sétálhatunk, én pedig úgy érzem, mintha valamiféle súlyt vennének le a vállamról minden egyes lépés megtétele után. Egyre jobban kitisztul az agyam, eddig ugyan nem vettem észre, de most feltűnt, hogy eddig valami elfedte, valami, amitől képtelen voltam gondolkodni. Azonban most már minden tiszta.  Megtorpanok. Ki ez? Kik voltak azok az emberek? Miért vagyok itt? És egyáltalán, hol van az az itt? 

 Talán megérezte, hogy megálltam, mert hátrafordult, és a szemembe nézve lassan, nagyon lassan megszólalt:

 - Tudom, hogy rengeteg kérdésed van, de majd válaszolok rájuk később. Gyere, kérlek! – int, mire megrázom a fejem.

 - Miért mennék? Nem ismerlek. Téged talán anyukád nem tanított meg arra, hogy ne kövess idegeneket? – vágom rá.

 - Nem vagyunk idegenek. – szólal meg kis idő múlva, én pedig nem ellenkezek, akármennyire is akarok. Hiába próbálok kibúvót találni, nem tudok. Egyrészt, mert egy zárt helyen vagyunk, és a folyosó ki tudja meddig folytatódik még, szóval ha gyilkos, vagy ilyesmi, nincs hová menekülnöm. De úgy érzem nem kell. Valamiért bízom benne. Szóval meggyorsítom a lépteimet, hogy utolérjem.

 Még pár percig haladunk, de egy órának tűnik. Nem szeretem a szűk helyeket, mindig rosszul viseltem a bezártságot. Viszont most biztonságban érezem magam, talán a fiú jelenléte miatt. Ezt a gondolatot elhessegetem. Hiába voltam a suli királynője, korona és üvegcipő nélkül, mindig is független és erős voltam. Kívülről úgy tűnt, erősen függök attól, hogy az éppen soron lévő barátomnak mi a véleménye, de valójában mindig én irányítottam. Nekem egy kapcsolat nem azt jelentette, hogy biztonságban érzem magam, vagy mindig van kire támaszkodnom. Csupán egy múló dolog, ami pillanatnyi örömet okoz, mint az alkohol. Amíg a hatása alatt vagy minden csodás, aztán eltűnik a varázs, és a rideg valóságba csöppensz. Épp ezért nem éltem magam bele soha egy kapcsolatba sem. Mi értelme, ha csak fájdalmat okoz? Akkor inkább választok valakit, akivel jól mutatok, szórakozunk egyet, aztán két hónap múlva csak röhögünk rajta. És senki nem sérül meg a végén. 

 - Hallod? Megjöttünk! – húzza el a kezét a fiú a szemem előtt. Ezek szerint a gondolataimba merültem, és nem is figyeltem, hogy már megálltunk. 

 - És? Nincs itt semmi. – rázom meg értetlenül a fejem, hiszen csak a téglafalat látom magam előtt. Ekkor azonban csak elmosolyodik, majd valamit csinál, és a fal megnyílik, mögötte pedig egy ajtó tűnik fel. Elfordítja a kilincset, majd int, hogy menjek be először én. 

 - Hol vagyunk? – nézek körbe. Olyan, mint egy normális ház, attól eltekintve, hogy minden fehér, kivéve a kiegészítők. A szőnyeg, a falra akasztott kulcsok és képkeretek, ajtók... Mind színes. Az egész nagyon otthonos, olyan, mintha a saját házunkban lennék, azzal a különbséggel, hogy nem hasonlít arra a helyre, ahol felnőttem.

 - Öltözz át. Ott van a szobád. – mutat a kék ajtós szobára. – Aztán gyere ki az étkezőbe. Megfogod találni. – mondja, majd megfordul és elindul a folyosón. Belépek az ajtón, és hirtelen elakad a lélegzetem. A szoba pont úgy néz ki, mint ahogy otthon. Vaskeretes franciaágy, beépített szekrény, pasztell színű kanapé. Még a gyerekkori macim is ott van a polcon. Odalépek a szekrényhez, remélve, hogy a saját ruháim vannak benne. De csak pár fehér ruhát látok benne, pár pólót, nadrágot, szoknyát. Kiveszek egy egyberuhát és felveszem, majd elindulok azzal a céllal, hogy megkeressem az ebédlőt.
 Tényleg hamar meglett, a folyosó végén volt, és csak egy félfal választotta el. Összevont szemöldökkel ülök le az asztalhoz, ahol a fiú már vár rám.
 - Na végre. Azt hittem sosem leszel kész. Szóval, én Danny vagyok. Mint tudod, az őrangyalod.
 - Aha, én meg Cassie vagyok, Hamupipőke tündérkeresztanyukája. – forgatom a szemem. – Mi ez, a kandi kamera?
 - Nem ilyen vicces a helyzet. – mondja, majd elkezdi kihúzni belőlem a szavakat, egészen addig, amíg el nem jutunk a halál szóig. Szép lassan összerakja a fejemben a kirakós darabjait, és összeáll a kép.
 - Az... Az nem lehet. – rázom a fejem. – Nem haltam meg. Mi ez a halál rögeszme itt? Mindenkinek ez a mániája? Nincs április elseje, nem vagy vicces – próbálom megmagyarázni dolgot. Még jó ideig folytatom, aztán amikor befejezem, csak magamba roskadva ülök.
 - Nézd, én nagyon sajnálom, ami történt. Mindent megtettem, hogy életben maradj. Mert tudod, ez a dolgom. De ha úgy döntenek, hogy vége van, akkor nem tudok mit tenni. – fogja meg a vállam, de lerázom magamról a kezét, és felpattanok.
 - Mert nem próbálkoztál eléggé! A te hibád, hogy most itt vagyok! Igazán megerőltethetted volna egy kicsit magad! A te hibád! – üvöltök az arcába,  kiszaladok az étkezőből, berohanok a szobába és becsapom az ajtót.
 Ledőlök az ágyra, egy darabig a plafont bámulom, aztán megérzem az első könnycseppeket az arcomon. Sírok, és várom, hogy Danny bejöjjön és megvigasztaljon. De nem jön, én pedig egyedül maradok a fájdalmammal.
 - Meghaltam. – suttogom, a szó pedig befészkeli magát az elmémbe. Ez nem egy rémálom, de azt kívánom, bárcsak az lenne. Ott fel tudnék ébredni, itt viszont nincs menekvés. Akármennyire is fáj, bele kell törődnöm. De nem tudom képes vagyok-e rá.