1. I'd be less angry if it was my decision

Clown

Egy apró szobában ébredek. A falak, a padló, a plafon, minden hófehér. Nem mintha ezen a három alap dolgon kívül lenne más is a helyiségben. Olyan, mintha természetes fény szűrődne be, de akármennyire is meresztgetem a szemem, nem látok ablakot, de még egy repedést sem. Valami nincs rendben. Túl nagy a csönd. Az elmémet köd borítja el, nem emlékszem mi történt, hogy kerültem ide. Sőt, ha jobban belegondolok, nem érzek semmit. 

 Libabőrös leszek, és csak most döbbenek rá, hogy meztelen vagyok. Lassan, óvatosan felemelem a kezemet, mintha attól tartanék, hogy az apró mozdulat is beindíthat egy láncreakciót, amitől megszűnik ez a tökéletes nyugalom. Amint megmozdulok, furcsa bizsergés járja át a testemet, és rájövök, hogy egészen eddig visszatartottam a lélegzetemet. Beszívom a levegőt, és amint oxigén jut az agyamba, kitisztul előttem minden. Összezavarodok, a fejem zúg, majd eltűnik a szoba, és sorban bevágódnak elém a képek. Autóút, piros foltok, óriási hangzavar, csattanás, villanások, kiáltások és... félelem. 

 Egész testemben remegek, csak arra eszmélek fel, hogy valaki a hátamra terít egy fehér takarót, védelmezően átkarolja a vállamat, és felsegít a földről.

 - Jól vagy? – a nő hangja melegséggel tölt el, az egész lényéből nyugalom sugárzik. 

 - Nem igazán. – mondom, és magam is megdöbbenek remegő hangomon.

 - Már vége van. Nem kell semmitől tartanod. – mosolyodik el, és biztatóan megsimítja a hátamat. – Öltözz fel! – nyújt felém valamit, én pedig elveszem és felveszem a hófehér, bő ruhát, ami leginkább egy hálóingre hasonlít. Ekkor a nő odamegy a falhoz, ráteszi a kezét, amitől az kinyílik, és egy lift tárul elénk. – Mire vársz? Szállj be! – biztat a nő, és utánam ő is belép, megnyomja az ezernyi gombok egyikét, mire az ajtó összezárul.

 - Nem indulunk? – ráncolom a homlokom, mert úgy tűnik egy helyben állunk. 

 - De. Sőt, már meg is érkeztünk! – nyílik ki a lift ajtaja. – Ó, elnézést, be sem mutatkoztam! – kap a fejéhez – Mabel Orrick vagyok.

 - Cassie Beckner. – mondom én is, mire csak bólint, és azt mondja, tudja. Inkább nem kérdezek semmit, túlságosan kimerült vagyok, ráadásul amint kilépünk a fényre, érdekes látvány terül elém: egy téren vagyunk. 

 De ez a tér más, mint a többi. Érzem. Kinézetre nem sokban különbözik, itt-ott egy árus van apró standdal, nyüzsögnek az emberek, sietnek, a tér közepén egy márványszökőkút van, bal oldalt pedig több hosszú sor áll egy pályaudvar jegyértékesítői előtt. Legalábbis gondolom, hogy pályaudvar, mert a kiépített, szépen megmunkált bokszok erre utalnak. Valami viszont nincs rendben. Minden túl tiszta és fehér. A madarak, a padok, a ruhák, a tér kövei... Egyedül a növények színesek, de nem sok fordul elő belőlük. A fény is más, nem olyan, mintha a Nap sugarai lennének, hanem valami természetfeletti ragyogás, ami mindent aranyba öltöztet. 

 Bizonytalanul kilépek a liftből, és amint megérzem a sugarakat az arcomon, feltöltődök, jól eső borzongás futja át a testemet, az elmúlt percek félelmei teljesen elillannak. Követem Mabelt, aki egyenesen a pályaudvarhoz vezet. 

 - Innen egyedül kell boldogulnod. Csak állj be a harmadik sorba! Sok szerencsét! – ölel meg, én pedig, ugyan nem vagyok az az ölelkezős fajta, de viszonozom a gesztust, majd azt teszem, amit mondott. Pár perc múlva én vagyok a sorban az első, úgyhogy bizonytalanul odalépek a bokszhoz, miközben azon tűnődöm, mit mondjak. Szerencsére mielőtt kinyitnám a számat, a férfi a nevemet kérdezi, majd kutat valamit, és a kezembe nyom egy fehér cédulát, arany betűkkel.
 - Az Átalakító, ahová először kell mennie, rögtön itt van mellettünk. Ezután a Várakozóba kerül, ahonnan az Irodába megy, ott miután elintézték a papírmunkát, eligazítást kap mik a további teendők. Sok sikert! – hadarja el, és már fordul is a mögöttem állóhoz. Bizonytalanul elindulok, az Átalakítót keresve, amit hamarosan meg is találok. Belülről úgy néz ki, mint egy normális szépségszalon előtere, viszont a falak teljesen üresek, és amerre csak nézek, ajtókat látok. Két fiú és egy lány a lerakott babzsákokon ül elmerengve, szóval én is így teszek. Sorban szólítják be őket, és mindig jön be valaki új, de négynél többen sosem vagyunk a helyiségben. Hamarosan egy fekete hajú nő lép ki, és a nevemet mondja, mire felállok, és követem a szobába.
 - Cassie Beckner. Üdvözlünk! – mosolyog a nő amikor becsukja az ajtót. – Gondolom rengeteg kérdésed lenne, de ezekre mi nem adhatunk választ, szóval csak feküdj le – int az ágy felé – és hagyd, hogy végezzük a dolgunk. De előtte hadd mutatkozzunk be. Én Shanica vagyok, ő itt Shirley, Ryshia és Colette. – mutat rájuk sorban.
 - Colette? – kérdezek vissza, utalva, hogy igencsak furcsa név - bár, azért a többi sem olyan népszerű.
 - Francia. – mosolyodik el a lány, mire csak biccentek. Gyorsan szemügyre veszem őket, még mielőtt lefekszek: Shanicának, aki behívott, hollófekete, kontyba fogott haja, hófehér bőre és karakteres arca van. Tekintete valami különös erőt sugároz, de mégis idegennek érzem. Colette tökéletes ellentéte, aki hosszú szőke haját kiengedte, arca és tekintete élettel teli, kifinomult vonásokkal rendelkezik. Shirley tele van szeplővel, ami megy a rövid, vörös hajához, a szeme pedig szinte fekete. Ryshiában semmi különös nincs, legalábbis első ránézésre. Barna haj, átlagos arc, barna, barátságos szemek... De mégis van benne valami, amitől úgy érzem valójában ő az irányító, még ha eddig egy szót sem szólt.
 Lefekszek a fehér ágyba, Shirley pedig egy poharat nyújt felém, majd kéri, hogy mindet igyam meg. Nem akarom elfogadni az italt, de valami szinte kényszerít, hogy lehajtsam. Az először víznek vélt italnak keserű íze van, és égeti a torkomat, mint az alkohol. De tovább iszom, és amint az utolsó csepp is eltűnik, beborítja az agyamat a szürke köd. Nem gondolkodok, érzékszerveim teljesen elhagynak, a szemhéjamat hirtelen ólomsúlyúnak érzem, akármennyire is ébren akarok maradni, képtelen vagyok rá, a szemem akaratlanul is lecsukódik, és egy pillanat alatt elalszom.

 Bizonytalanul állok az Iroda előtt. Egy szőke hajtincsemet babrálom, ami szokatlanul fényesen és puhán omlik a vállamra. Valami más rajtam, ezt tisztán érzem, de amióta kijöttem az Átalakítóból, egy fényes felületet sem láttam, ahol megnézhettem volna a tükörképemet. Roppant idegesítő érzés, amikor csak kitapintani tudod a változásokat, és az alapján képet alkotni. Bele sem merek gondolni, milyen az, ha valaki úgy éli a mindennapjait, hogy nem lát.
 Miután meghallom a nevem a hangosbemondóból, belépek az Irodába. Nagyon kicsi szoba, középen egy asztallal, és két székkel. Az egyiken egy negyven év körüli férfi ül, és int, hogy foglaljak helyet. Bizonytalanul leülök, ő pedig alapadatokat kérdez tőlem: név, születési hely és évszám, foglalkozás, családi állapot, és hasonlók.
 - Rendben. Most akkor arra kérném, hogy mondjon el mindent – nyomatékosítja az utolsó szót – arról, amiről emlékszik.
 - Nem értem mire gondol... – ráncolom a szemöldököm.
 - Amikor még a porcelánteremben volt – utal a legelső, fehér szobára, ahol ébredtem – milyen képek illetve hangok ugrottak be maga elé?
 - Hát... Fények, óriási villanások és csattanások, autóút, sikollyá alakult nevetés, és rengeteg elmosódott piros folt. – összegzem.
 - Értem. Köszönöm az együttműködését, akkor most átadnám az őrangyalának. – int, mire kinyílik egy ajtó, és egy fiú lép be rajta.
 - Őrangyal? Az nem lehet. Nem léteznek. Vagy ahhoz, hogy lássam őket... Ahhoz meg kéne... meg kéne halnom. – pillantok a srácra lélegzetvisszafojtva, ő viszont csak elhúzza a száját, miközben széttárja a karját.