12. Now I can see your pain

Sziasztok!

Megint késtem. Oké, a pontosság nem igazán az erősségem, de szerintem erre már rájöttetek. A szünet nem éppen úgy alakult, ahogyan terveztem, alig voltam itthon, amikor pedig igen akkor inkább a családommal beszélgettem. Szóval elég elfoglalt voltam, de azért szorgosan próbáltam a következő részeket kidolgozni, és majd meglátjuk, mire megyek velük. :)

Remélem, hogy jól telt a karácsonyotok, és kívánom, hogy ez az év mindannyiótok számára tele legyen szeretettel, örömmel, nevetéssel és csupa-csupa jó dologgal. ♥

Jó olvasást! :)

 

Pain

Néma csöndben haladunk végig a szűk folyosón, ami a Várakozóhoz vezet. Csak két nap telt el azóta, hogy újraéltem a balesetem részleteit, így még mindig bennem vannak az emlékek. Alapból hamar szoktam felejteni, de a saját halálodat nem igazán lehet figyelmen kívül hagyni. És bár Danny mindent megtesz azért, hogy jobban érezzem magam, nem sokra megy vele. Jól esik, hogy törődik velem, de néha már az idegeimre megy. Nem szoktam meg ezt a fajta bánásmódot, sosem kellett a lelkemet pátyolgatni, tökéletesen megvoltam egyedül is. Most viszont a ház őrangyalai együttérzően mosolyognak, megveregetik a vállam, és bíztató szavakat suttognak. Nekem nincs erre szükségem.

 Belépünk a Várakozóba, és csöndet a szokásos nyüzsgés váltja föl: emberek és őrangyalok százai sőt, talán ezrei sietnek dolgukra, néhányan az Összekötőhöz, míg mások a lépcsőkhöz mennek. Mi is megcélozzuk az egyik liftet, szlalomozva haladunk végig az angyalok között.

 - Maradj szorosan mögöttem, ne kavarodj el! – Utasít Danny, én pedig próbálok a sarkában maradni, de most a szokásosnál többen vannak, és hamarosan pár ember szakít el tőle. Kiabálok, hogy várjon meg, mire Danny visszafordul, majd a csuklómat megragadva húz át a csarnokon. Érintése kellemes érzéssel tölt el, azonban azt is eszembe juttatja, hogy rá kell támaszkodnom ahhoz, hogy ép ésszel túljussak ezen. Inkább kihúzom kezemet az övéből, mire egy pillanatra hátrafordul, és szemöldökét kicsit felhúzva, kérdőn néz rám.

 - Nagyon hideg a kezed – magyarázom, és bár igaz, amit mondok, ő mégis hitetlenkedve rázza a fejét, miközben továbbindul.

 Párszor lemaradok, de végül én is odaérek az Összekötőhöz, majd együtt beszállunk. Miután Danny pötyög valamit a lift oldalán, elindulunk, és röpke pár perc után kinyílik előttünk az ajtó. Őrangyalom kilép velem, de tudom, hogy hamarosan magamra hagy az óriási bérházak között.

 - Menni fog? – Pillant rám, én pedig körbenézek. A házak szinte ugyanolyanok, annyiban különböznek, hogy némelyiknek sokkal koszosabb, ebből is látszik, hogy régebben épültek. De amúgy alig tudok különbséget tenni közöttük. Próbálok visszaemlékezni arra, amit Mrs. Lerman tanított a korszakok jellegzetes építészeti jegyeiről, de már akkor sem nagyon érdekelt, hogy egy templom gótikus vagy barokk stílusban épült. Már sötétedik, a nap kezd eltűnni az egyik ház mögött, és feltámad a szél. Nagyon úgy néz ki, hogy mindjárt esni fog. Az utcai lámpák felkapcsolódnak, a közeli játszótéren pedig lengeni kezdenek a hinták. A távolban nevetés hallatszik, egy fiatal pár boldogan csókolja meg egymást, majd bemennek az ajtón. Ahogy eltűnnek, a csönd újra letelepszik az utcára. Megborzongok. Az egész hely kísérteties, az utolsó Harry Potter-filmek jutnak róla eszembe, amikor már minden nyomasztó és sötét volt, a levegőben volt az, hogy a Sötét Nagyúr visszatért.

 - Igen – felelem bizonytalanul – igen, azt hiszem menni fog. De hova menjek be? – Nézek Dannyre, mert tanácstalan vagyok. Őrangyalom oldalra bök a fejével, az egyik piszkosfehér házra. A kapuhoz sétálok, és megnézem a csengők melletti neveket. Smith, Marin, Murilo, Styke és még legalább ennyi idegen név. Értetlenül szólnék Dannynek, amikor megakad a szemem egy ismerős vezetéknéven. Devoy. Pörgetni kezdem a neveket az agyamban, megpróbálok keresztnevet társítani a névhez. Biztos vagyok benne, hogy ismerem, de nem ugrik be. Azt hiszem, J betűvel kezdődik… Jesse, Jenna, Jordan. Nem, Jordan biztosan nem. Aztán eszembe jut. Jamie Devoy. Eggyel alattunk járt, amíg magántanuló nem lett. Unalmasabban nézett ki az átlagnál, folyton piszkálták szénaboglya haja és túlsúlya miatt. Bár a suliban bőven voltak ducibbak, de Jamie-nél ez feltűnőbb volt, hiszen magassága alig haladta meg a 155 centimétert.

 - Na, megvan? – Lép mellém Danny, miközben szemügyre veszi a neveket.

 - Igen. Jamie. Szürke kisegér, semmi extra – mutatok a nevére.

 - Tudod mit kell csinálnod? Mit ártottál neki?

 - Fogalmam sincs – kínlódok, Danny pedig felhúzza a szemöldökét. Dühösen fújom ki a levegőt, nagyon idegesít már ez a szokása. – Őt még kevesebb ideig piszkáltam, mint a többieket, hamar magántanuló lett. És ne húzogasd mindentudóan a szemöldököd, az agyamra megy! Na, mész? Megpróbálok kezdeni valamit ezzel a lánnyal, de ne számíts semmi extrára, nem erőltetem annyira meg magam. – Mondom, majd hátat fordítok. Még hallom, ahogy Danny valamit motyog, gondolom rólam és a nemtörődömségemről, de nem érdekel, csak túl akarok már lenni ezen.

 Becsöngetni nem szeretnék, ezért jobb híján átsétálok az ajtón. Még mindig furcsa, hogy bárhova bejuthatok, és nem tetszik, hogy átmehetek a tárgyakon, de nem nagyon van más megoldás. Felmegyek a másodikra, és megkeresem a tízes számú ajtót, ami a név mellé ki volt írva. Tanácstalanul állok, hiszen ha itt is besétálok a zárt ajtón, az olyan, mintha betörnék. És bár sosem voltam egy kisangyal, nem szeretnék betörővé válni, főleg akkor nem, amikor azon vagyok, hogy minél jobb legyek. Nem is gondolkodok, amikor megnyomom a csengőt. Reménykedek, hogy senki sincs itthon, de amikor meghallom, ahogy a zárral bíbelődnek, rájövök, hogy muszáj lesz bemennem. Így amikor egy őszülő, megviselt nő ajtót nyit, és értetlenül kémlel körbe a folyosón, átbújok a keze alatt, és az apró előszobában találom magam. Az ajtó becsukódik, én pedig a falhoz simulok, amíg a nő – aki gondolom Jamie anyukája – elhalad mellettem. Elindulok a tévé hangja felé, és a nappaliban találom magam, ahol egy nyolc év körüli kislány a laptopot nézi, míg Mrs. Devoy letelepedik a kanapéra, és átkapcsol a híradóra. A nappali mellett van három szoba, az első valószínűleg Jamie szüleié, a második pedig a húgáé. A harmadiknak csukva van az ajtaja, biztos ez lehet Jamie szobája. Átmegyek az ajtón (ebben a mutatványban lassan profi vagyok, tekintve, hogy szinte mindenhová így jutok be), és egy iszonyatosan kicsi szobában találom magam. Épphogy elfér benne egy egyszemélyes ágy, egy apró szekrény és egy asztal. Az asztal fölötti polcokon könyvek sorakoznak, de a szekrény mellett is van egy jó nagy kupac, illetve éjjeliszekrényként pár könyv van egymásra rakva. A fal színe alig látszódik a sok képtől, amik többnyire magazinokból vannak kivágva: gyönyörű színésznők, modellek, fürdőruhás sztárok. Több ismerős képet fedezek fel közöttük, mindegyik valamilyen pletyka vagy divatlapból lett kivágva, amiket én is olvastam.

 Jamie az ágyán ül, arcát eltakarja egy zöld kötéses, régi könyv. Ami először feltűnik, hogy fogyott. Nem tudom megállapítani, hogy pontosan mennyit, ugyanis bő nadrágja és pulcsija nem engedi, hogy lássam az alakját, de arcán és kezén látszik. Haja hanyag kontyba van fogva, szemöldöke pedig kócos. Ezzel azonban nem sokat törődök most, inkább megpróbálom kideríteni mi lehet Jamie baja. A sarokban egy mérleg áll, ebből arra lehetne következtetni, hogy anorexiás, de ezt hamar elvetem, nem úgy néz ki, mintha beteg lenne. Leülök az ágy végébe, és várok, amíg befejezi az olvasást.

Elaludhattam, mert amikor magamhoz térek, odakint már sötét van, és a házban néma csönd uralkodik, egyedül a zuhanyt hallom. Valószínűleg Jamie az, hiszen nincs a szobájában. Elzárja a csapot, én pedig mielőtt még kijönne, felállok, és körbemegyek a házon, megnézve, mit csinálnak a többiek. A szomszéd szobában a húga az igazak álmát alussza, rózsaszín pizsamában öleli át a játékbabáját. Kimegyek, majd átnézek Jamie szüleihez. Mrs. Devoy is alszik már, Jamie apukája azonban nincs vele. Lehet, hogy elváltak a szülei? És ezért tűnik ilyen szomorúnak? Nem, ennek semmi értelme, nem én tehetek erről.

 Visszamegyek a lány szobájába, és megdöbbenve torpanok meg. Jamie az ágyon ülve sír.

11. This is my last time she said

Sziasztok!
Ne haragudjatok, hogy ilyen későn hoztam a részt, nagyon elfoglalt voltam, iszonyatosan húzós lesz ez az év. Próbáltam írni, de vagy ihletem nem volt, vagy időm. Most viszont, hogy szünet van, igyekszek minél több időt az írásra fordítani, szóval igyekszek több részt hozni, valamint az első különrésszel is próbálok haladni. 
 Köszönöm a végtelen türelmeteket és támogatásotokat, nem győzöm hangsúlyozni, hogy mennyit jelent. Jó olvasást! ♥

Get out alive

 A zuhanyzóban állok, és forró vizet folyatok magamra. Kétségtelenül ez a kedvenc helyiségem a házban. Az egész valamiféle megmagyarázhatatlan nyugalmat áraszt, mintha csak azért építették volna, hogy a sok megpróbáltatás után legyen egy hely, ahová el lehet menekülni, ahol magad lehetsz, és megnyugodhatsz. Mint egy menedék.

 Miután kellően ellazultam, kiszállok, és magamra tekerem a törülközőmet. A mosdó melletti nagy szekrényhez lépek, majd kinyitom a lila ajtót, amin a nevem van. Nincs sok minden a három polcon: pár krém, fogkefe és fogkrém, fésű, hajgumik, illetve a kék pöttyös neszesszerem, amiben a sminkeket tároltam. A szemem megakad az utóbbi kis táskán, majd rövid mérlegelés után kiveszem a szekrényből, majd miután kinyitom, óvatosan pillantok bele. Amióta idekerültem nem sminkeltem, sőt, rá sem néztem a neszesszerre, most viszont erős késztetést érzek arra, hogy kifessem magam. Csak egy kicsit. Kiveszem a szempillaspirált, majd a tükörhöz közel hajolva kifestem a pilláimat. Valahogy ezt is soknak találom, így inkább elrakom a neszesszert, és felöltözök. Miután megcsináltam a második feladatomat is, Danny elvitt a Központba. Amint megláttam, egyből megtetszett a hely, leginkább a belvárosokhoz tudnám hasonlítani. Otthon, San Franciscóban, imádtam  a belvárost. A nyüzsgést, az energiát, a pattogás... Sokakat teljesen leszívott, Anyu például mindig is el akart költözni a kertvárosba, viszont én és Cat imádtuk. Sok ember, villogó fények, reklámok tucatjai, üzletek egymás hegyén-hátán, és persze a főbb események is itt zajlottak. A Központ is hasonló, leszámítva a hirdetéseket, valamint a tömeg is kisebb volt. Mégis a ruhaboltok tetszettek legjobban a Központban. Eddig a szekrényem unalmas szabású, főként fehér ruhákkal volt tele, melegítőalsókkal, vékony anyagú pólókkal és plüsspulcsikkal, most viszont tudtam venni pár farmert, kardigánokat, pólókat, és egy normális cipőt. Persze mindent világos színben, ugyanis ahogy elnéztem, itt nem hordanak a babakéknél sötétebb színeket. Amint belebújok az ismerős anyagú nadrágba, és a szürkés, V-nyakú pólóba, sokkal jobban érzem magam, egy pillanatra olyan, mintha otthon lennék. De mivel egy pillanatra sem szeretném azt képzelni, hogy minden rendben, gyorsan összekapom a holmijaimat, és kilépek a hideg valóságba. 

 Rögtön Lisába botlok – szó szerint –, aki törökülésben olvas, hátát a falnak támasztva, miközben mellette pár ruhadarab fekszik.

- Végre kijöttél, ezer éve várok. Legközelebb siethetnél, vagy ilyesmi – mondja, miközben felveszi a földről pólóját és nadrágját.

 - Legközelebb szólhatnál, hogy te is jönni szeretnél. Vagy ilyesmi. – forgatom a szemem.

 - Jól van már, nem kell feszülni, nem szántam sértésnek. – Emeli fel megadóan a kezét, én pedig rámosolygok a lányra. A pizsamájául szolgáló rózsaszín pólóban olyannyira nevetségesen néz ki, hogy a maga százhatvan centijével inkább nézném nagyra nőtt óvodásnak, mint egy felnőtt nőnek.

 - Ne haragudj, csak iszonyatosan fáj a fejem – védekezek, ugyanis tényleg úgy érzem, hogy mindjárt felrobban.

 - Tudod, mindenkinek az fáj, ami a leggyengébb – kacsint, majd bemegy a fürdőbe.

 Elindulok a szobámba, de minden egyes lépésnél úgy érzem, szétszakad a fejem, ezért többször is megállok. Mire eljutok az ajtómig, forog velem az egész világ, nekimegyek az ajtófélfának, majd miután kétszer is félreülök, sikerül ledőlnöm az ágyra. Összemosódik előttem a fehér plafon, majd fekete pöttyök jelennek meg rajta. Dannynek kiabálok, de nem hallok semmit, így nem tudom, hogy egyáltalán sikerül-e beszélnem, vagy csupán szerencsétlenül tátogok. Mélyeket lélegzek, de csak ront a helyzeten, hamarosan fuldokolva kapkodok levegő után. Magzatpózban vergődök az ágyon, szinte biztos vagyok benne, hogy a fejem másodpercek múlva szétrobban.

 De vége van. A világ elsötétül körülöttem, nem tudom pontosan, hogy csukva van-e a szemem, és azért, vagy pedig ténylegesen sötét van. Aztán hirtelen minden kitisztul, a felismerés pedig hideg késként hatol belém.

 Az autó vajszínű ülésein öt személy ül. Bruce vezet, mögötte Shana ül, rövid piros ruhája kicsit felcsúszott, fekete haja pedig kócosan omlik a vállára. Mellette George ül, és idióta flörtökkel bombázza Shanát. Nem lehetnek józanok, ezért a lány hangosan vihogva fogadja a bókokat. Kitty zárja a hátsó sort, hosszú barna haja kontyba volt fogva, de mostanra teljesen szétjött, és jó pár kósza tincs kék színű felsőjére omlik. Végül az anyósülésre nézek. Tudom, mi következik, de nem vagyok benne biztos, hogy felkészültem a látványra. De túl szeretnék lenni rajta, ezért kicsit előrehajolok, hogy lássam az elöl ülő, szőke hajú, fekete ruhás lány arcát.

 Olyan, mintha tükörbe néznék. Gombóccal a torkomban dőlök gyorsan hátra, titokban reménykedtem benne, hogy ez nem az, aminek látszik. Lehunyom a szemem, remélve, hogy hamarabb vége lesz. De ekkor megszólal a rádió. A szemem felpattan, tudom mi fog következni. Előrehajolva nézek ki a szélvédőn, próbálok valamiféle mozgást keresni, legyen az ember, autó vagy állat. Persze, most még hiába, senki nincs az autópályán, viszont tudom, hogy másodperceken belül feltűnik egy autó. Mereven bámulom az órát, ami éppen átvált. 1:23. A rádióból valami Avicii szám szól. És akkor a kanyarhoz érünk, én pedig meglátom az autó lámpáját felénk közeledni. Felsikoltok, fejemet a kezemmel védem, miközben a térdemhez hajolok. Érzem, ahogy Bruce félrerántja a kormányt, de az ütközés elkerülhetetlen. Lehunyt szememen keresztül is érzékelem a villanást, amit óriási robaj, csattanások, kétségbeesett, vérfagyasztó sikolyok követnek. Majd csönd lesz. Nem az a kellemes fajta, ami megnyugtat, és álomba ringat, hanem a kísérteties, vihar előtti csend, amikor érzed, hogy valami szörnyűség történik. Kiegyenesedek, de egy pillanatig még csukva tartom a szemem. A friss levegő keveredik a vér, az autógumi és a benzin szagával, a hűvös éjszakai levegő pedig beáramlik a kocsiba.

 Úgy érzem felkészültem, ezért kinyitom a szemem. Persze rögtön megbánom, erre a látványra sosem leszek felkészülve. Shana és Kitty eszméletlenek, mindkettőjükből üvegszilánkok állnak ki, illetve a Shana jobb karja elég természetellenes pózban áll. Ezeken kívül nem sok mindent tudok megállapítani, így újból előrehajolok, és szemügyre veszem Bruce-t. Bár a légzsák valamennyire tompította az ütközés erejét, ez sem volt elég: a fiú szinte félig kilóg a mellette lévő betört ablakon, és csakúgy, mint Shana és Kitty, ő is tele van üvegszilánkokkal. Végül kibámulok a széttört szélvédőn. A füstölgő, szétroncsolódott motorháztetőn George fekszik, aki középről előrerepült az ütközés következtében. Fejét eléggé beverhette, teste mindenhol szét van vagdosva, lába pedig elég természetellenes szögben áll. Magamat viszont nem látom, ezért kénytelen vagyok kiszállni. Tudom, hogy semmi bajom nem eshet, ezért nem félek kimászni az egyik betört ablakon. A kezemet megvágja az üveg, de nem vérzik, csak azt a furcsa fájdalmat érzem, ami már inkább jólesik, minthogy kellemetlen lenne. Amint kijutottam az autóból, előre sétálok, ahol megpillantom magamat. A látvány, ahogy ott fekszek, félholt állapotban, annyira abszurd, hogy el szeretnék fordulni, de úgy döntök, erős maradok, szóval közelebb lépek, és szemügyre veszem a betonon fekvő testemet. Nem kötöttem be magam. A többiek mind bekapcsolták biztonsági öveiket, és bár a vállukon jókora sebet ejtett, amint az ütközés következtében megfogta őket, legalább nem repültek ki az autóból. George-ot kivéve, akit a középső öv nem tartott meg olyan jól.

 Vágások borítanak mindenhol, a ruhám több helyen is kiszakadt, de ezeket még túl is élhetném. Olyan, mintha csak ez a pár sérülésem lenne, olyan, mintha túlélhetném. Azonban minél tovább nézem mozdulatlan testemet, annál nyilvánvalóbbá válik, hogy nem lehet megmenteni. Számból lassan csorog a vér, lefolyik az államon, és a vértócsába csöppen, ami a homlokomon lévő sebnek köszönhetően egyre terebélyesebb lesz.

 Nem tudom tovább nézni a haldoklásomat, ezért nagy levegőt veszek, és elindulok a másik autó felé. Orra még mindig Bruce szürke kocsijában van, viszont a nagy fekete terepjáró jóval kisebb kárt szenvedett. A vezetőüléshez sétálok, és benézek az ablakon. A légzsák kezd leereszteni, és megpillantom a sofőrt. A középkorú férfi szakállát befestette a vér, ami az arcáról folyt le, de látszólag jobban volt, mint mi. Sőt, mintha már kezdett is volna eszméletéhez térni…

 A fejfájás és a szédülés visszatér, most azonban mintha gyorsabban történne minden. A földre zuhanok, majd amikor legközelebb kinyitom a szememet, a plafont nézem a szobámban.

 Fölülnék, de egy kéz visszanyom. – Várj, maradj még egy kicsit fekve, ha nem akarsz megint rosszul lenni.

Danny hangja egy kicsit megnyugtat, bár még mindig elég sokkos állapotban vagyok a történtek után. Pár perc múlva fölülök, őrangyalom pedig átkarolja a vállamat, és hallgatja monológomat, amelyben elmesélem neki a baleset részleteit.

 - Hé, nyugodj meg, oké? Nem kell elmondanod, pontosan tudom mi történt, ne zaklasd fel magad. Ez természetes, mindenkinek vannak visszaemlékezései.

 - Mégis mennyi? Nem vagyok biztos benne, hogy ezt hosszú távon kibírom ép ésszel – suttogom remegő hanggal.

 - Hidd el, kibírod. El sem tudod képzelni, mennyire erős vagy. – Bátorítóan megszorítja a karomat, én pedig vállára hajtva a fejem, lehunyom a szemem.

10. We are made from broken parts

Sziasztok! 

 Kérlek, olvassátok el, fontos dolgok vannak benne! Iszonyat régen volt új rész, és el sem tudom mondani, mennyire sajnálom. Egyrészt időm sem sok volt, mert augusztusban nagyon sűrű programom volt, most meg ugye elkezdődött a suli, és még egy kicsit meg kell szoknom, hogy nem maradhatok fent késő estig, mert elalszok a buszon, és a világvégén lyukadok ki. Nem röhög, már előfordult. Igyekszem minél hamarabb hozni a részeket, de még egy kis ideig bizonytalan, hogy milyen időközönként. Nehéz jól beosztani az időt, úgy, hogy maradjon elég idő a blogolásra is. A tizedik húzós lesz, kisérettségizek, nyelvvizsgázok, illetve szeretnék tanulásban is minél jobb eredményeket elérni, úgyhogy biztos lesznek csúszások, de megígérem, hogy előre fogok szólni! Köszönöm a megértéseteket! :)

 Ez azonban csak az egyik ok volt. Valahogy mostanában úgy érzem, hogy nincs ihletem, és nem tudok írni. Leülök, és csak gépelek és gépelek, de a végén kitörlöm az egészet, mert nem tetszik. Mostmár kicsit rendeződött a helyzet, de egy kicsit még mindig úgy érzem, nem jutok egyről kettőre. Szerintetek is így van? Min változtatnátok? Haladjon gyorsabban a történet? Nyugodtan írjátok meg mit gondoltok erről, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre!

 Kiraktam egy szavazást oldalra, nézzétek meg, és szavazzatok arra, amit szeretnétek. Nem fogok megsértődni, ha a 'nem're mentek. :D

 Itt is, ezredszerre szeretném megköszönni, hogy itt vagytok nekem. Minden egyes pipával, kommentel, díjjal szebbé teszitek a napomat, és erősebbé tesztek. Már rég abbahagytam volna, de a Ti bátorításotoknak köszönhetően, úgy tűnik, hogy még ki fog tartani a blog egy ideig. Amíg vége nincs a történetnek, addig biztosan. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok mind a tizenkilenc eliratkozónak, és persze azoknak is, akiknek nincsen blogger profiljuk, de olvassák a blogot. Egy szó mint száz, köszönöm! Tényleg. Nagyon. :) ♥

We are

  

- Mi a fene volt ez?! – Danny őrjöng. A szobámban vagyunk, és már egy ideje a szidásait hallgatom. Szerintem azt próbálja elérni, hogy valamiféle bűntudatot érezzek, de eddig nem nagyon járt sikerrel. – Azért vagy itt, hogy kijavítsd a hibáidat, és hogy jobb emberré válj! Erre te mit csinálsz? Megbántod és meggyalázod azt, aki segíthetne neked, és a barátod lehetne!

 - Most mit vársz? Kérjek bocsánatot, vagy mi? Esetleg, mint a villámcsapás, változzak meg, és legyek egy ártatlan, kedves kislány? Bocs, de ez nem fog menni – rázom a fejem, miközben mosolygok kínomban. Danny idegesen a hajába túr, majd közelebb lép.

 - Nem ezt mondtam. Csak tudod, már kezd elegem lenni belőled… – Kezdi, de rögtön kontrázok.

 - Három, ismétlem, három hónapja vagyunk összezárva! Ne mondd már, hogy ennyire kiismertél, és meguntál!

 - Elfelejtetted, hogy születésedtől fogva ismerlek téged. Kibírtam tizennyolc évet, sőt, néha úgy gondoltam, nem is vagy olyan vészes. De így, hogy már egy ideje mellettem vagy, elég fárasztó tudsz lenni. 

 - Igen? Sajnálom, de ez van. Végül is te döntöttél úgy, hogy nem mentesz meg, és nem vigyázol rám. –Mondom, ő pedig döbbenten mered rám. Elégedetten fonom össze kezemet, látván, hogy zavarba hoztam. 

 - Ezt a témát most hagyjuk, rendben? Én csak arról beszélek, hogy abba kéne hagynod ezt a nyafogást. Csináld meg a feladatodat, amiben tudok, segítek neked, de csak akkor, ha te is segítesz nekem abban, hogy ne kelljen szégyenkeznem miattad. Értem én, hogy nem kedveled Giselle-t, de akkor hagyd békén! Egyáltalán, mi a problémád vele?

 - Ő kezdte az egészet. Amióta itt vagyok utál, és fogalmam sincs miért. 

 - Akkor meg kéne kérdezned. – Tanácsolja az őrangyalom, majd sarkon fordul és kimegy a szobából. 

 Utánamegyek, és becsukom a nyitva hagyott ajtót, majd leülök az ágy végébe. Akaratlanul is elgondolkodok azokon, amiket mondott, hogy nem ezért vagyok itt. Egyik felem igazat ad neki, míg a másik makacsul ellenkezik. Hiszen ő kezdte az egészet! Miért én vagyok megint a rossz, és miért én vagyok kioktatva a helyes viselkedésről? Viszont lehet, hogy egy kicsit tényleg túlléptem azt a bizonyos határt. De megérdemelte. Miért kellett felelevenítenie a múltat, régi sebeket felszakítania bennem? Egész testemben megfeszülök, és már éppen meggyőzöm magam, hogy nem én vagyok a hibás, amikor eszembe jut az arca. Mint egy váza. Kívülről keménynek tűnik, de egy apró mozdulattal össze lehet törni. Megragaszthatod, de örökké látszani fognak az apró repedések, a víz kifolyik belőle, és használhatatlan lesz. Viszont ha még egyszer leejted – már ha nem dobtad ki – a szilánkokat lehetetlen újra összerakni, Valahogy ezt történhetett Giselle-el is. Újra meg újra összetörték, eldobták, kihasználták, és ez addig ment, ameddig a darabok olyan apróvá nem törtek, hogy már nem lehetett összerakni őket. Hirtelen furcsa érzés kerít hatalmába, először nem tudom mi ez, majd rájövök, hogy bűntudat. Tisztában vagyok vele, hogy Giselle miatt van. Ki másért? 

 Még egy ideig tétlenül ülök az ágyon, majd úgy döntök, megkeresem a lányt. Tudom, hogy ezt kell tennem, hiszen az is egy jel, hogy bizonytalan vagyok abban, hogy jól cselekedtem-e. Dannynek igaza van, most éppen a hibáim kijavításán dolgozom, nem kéne újabbakat ejteni. Hamar megtalálom Giselle szobáját, rögtön a fürdőszoba mellett, az étkezővel szemben van, így már számtalanszor elmentem mellette. Bizonytalanul állok meg, és lassan felemelem a kezem, hogy bekopogjak.

- Elment – szólal meg valaki mögöttem, mire hátrafordulok, és megpillantom Gabe-t. A fiú kissé esetlenül áll a túlméretezett szürke pulcsijában. Haja összevissza áll, mintha most kelt volna ki az ágyból, kék szeme pedig fagyos. Úgy néz rám, mintha egy oroszlán lennék, amelyik bármelyik pillanatban ráugorhatna.

 - Tudod mikor jön vissza? – Kérdezem, miközben le sem veszem róla a szemem. Szimpatikusnak tűnik, de akaratlanul is azon gondolkozok, hogy vajon őt is megbántottam volna, hogyha egy suliba járunk. Valószínűleg nem. Észre sem venném, hogy létezik.

 - Nem, de nem hiszem, hogy szeretne veled beszélni – ráncolja a homlokát, és pedig bólintok.

 - Oké, értelek – kezdem, mert már nem bírom, ahogy ellenszenvesen méreget. – Nem szeretsz, mert utálod az olyan embereket, mint én, satöbbi satöbbi. De nem szeretném még egy emberrel eljátszani azt, amit Gisellel, úgyhogy kérlek, ha nem tudsz normálisan viselkedni, akkor inkább hagyj békén. – Hadarom el, ő pedig felvont szemöldökkel mered rám.

 - Nem utálkozok. Nem ismerlek. Őszintén szólva, én nem foglalkozok az ilyen dolgokkal – vonja meg a vállát, majd miután látja, hogy nem értem mire céloz, gyorsan folytatja. – Mármint az előítéletekkel. Meg úgy alapból a gyűlölettel. – Nekitámaszkodik a mögötte lévő, kissé már elszíneződött fehér falnak, és összefonja mellkasa előtt a kezét.

 - Miért nem? A véleményed azért biztos megvan mindenkiről, az is lehet egy előítélet.

 - Igen, de próbálok mindenkivel ugyanúgy bánni. Mi értelme van szemétkedni? Minden ember különbözik, és ez így van jól. Ha nem tetszik valami, nem kell foglalkozni vele, és akkor máris kevesebb fájdalom lenne…

 - Ha hárman egyik napról a másikra, úgy gondolkodnának, mint te, akkor sem lenne kevesebb fájdalom. Sem kevesebb öngyilkosság.

 - De nem lennének annyian megbántva. Sokkal jobb lenne.

 - Miért vagy ennyire ez ellen?

 - Mármint az előítéletekre és hasonlókra gondolsz? – Kérdezi, mire némán bólintok. – Gondolj bele! Nem lenne jó, ha mindenki úgy léphetne ki az utcára, mehetne dolgozni, iskolába, vagy akár a kisboltba, hogy akárhogy kinézhet? Nem kéne senkinek sem megjátszani magát, nyugodtan lehet smink nélkül, vagy lehet zöld a haja, hiszen nem beszélik ki.

 - A zöld hajúakat nem érdekli, hogy mit gondolnak mások. Akkor nem festenék be – ellenkezek.

 - Honnan tudod, hogy nem zavarja őket? Nehéz eset vagy… - dörzsöli meg az arcát, majd fáradtan néz újra rám. – Én csak azt próbálom elmondani, hogy senkinek nem kéne ilyen fiatalon meghalnia. Főleg nem úgy, hogy öngyilkos lett emiatt az elrontott társadalom miatt. Annyi jó dolog van az életben, csak meg kell találni őket. A viharfelhők mögött is mindig süt a nap. Csak néhány idióta miatt, kicsit nehezebb meglátni. És tudod mi a legrosszabb ebben az egészben? Az, hogy elég egyetlen szó, ami megadja a kegyelemdöfést, és onnantól nincs visszaút. Nem mondhatod azt az utolsó pillanatban, hogy mégsem akarod ezt. Nem gondolhatod meg magad, ha már ömlik a vér a csuklódból, vagy már leléptél a toronyház tetejéről. Egy pillanaton múlik minden – fejezi be, én pedig elgondolkodva meredek rá. A kezemet tördelem, és hirtelen elszégyellem magam gyerekes, önző és ostoba cselekedeteim miatt. Hogy lehet az, hogy tizenhat évesen több esze van, mint nekem? Hogy juthattam el idáig? Már nem tudom megszámolni sem, hogy mennyi mindent tettem, amit nem kellett volna. Én nem ezt akartam. Amikor elhatároztam, hogy változtatni fogok, nem akartam ennyire mélyre süllyedni.

 - Igazad van. – Mondom, ő pedig bólint.

 - Tudom. – Pár másodpercig némán állunk egymással szemben, majd rám pillant, és biztatóan elmosolyodik. – Ne aggódj! Sikerülni fog.

 - Mármint a feladatok? – ráncolom a homlokomat.

 - Igen. Csak kicsit gondolkodni kell – mondja bíztatóan, majd elrugaszkodik a faltól. – Megyek, sétálok egyet. Nem jössz?

Végighúzom a kezemet a hajamon, majd elmosolyodva megrázom a fejemet. – Nem, most nem, de kedves tőled.

 - Te tudod – vonja meg a vállát, majd mielőtt elindulna, int egyet, és lazán köszön, mintha ezer éve ismernénk egymást. Mindez nem lenne furcsa, ha az előbb az időjárásról beszélgettünk volna, nem pedig komoly dolgokról.

 Még állok a folyosón egy darabig, majd elindulok a szobám felé. Dannyt szeretném megkeresni, de fogalmam sincs, hol kezdjem, így inkább úgy döntök, megvárom, míg ő keres engem. Amúgy is, szerintem most nincsenek sokan a lakásban, hiszen kísérteties csönd uralkodik. Belépek a szobába, és az íróasztal felé veszem az irányt. Megnyugszom, ahogy beleülök az ismerős székbe, amikor pedig végignézek az asztalon, olyan otthonosan érzem magam, mint ahogy ezen a helyen még soha. Minden ugyanúgy áll, mint amikor azon az estén elmentem otthonról. Jobb oldalt papírkupac, feladatlapokkal, kész beadandókkal, füzetekkel, és alul pár tankönyvvel. Tetejükön ott van a rózsaszín bolyhos tolltartóm, amiből félig kilóg az egyik tollam. Hófehér laptopomon csillámos körömlakk és szempillaspirál hever, a parfümöm pedig felborulva fekszik mellettük. Odanyúlok érte, és a tetejét leszedve megszagolom. Az erős grapefruitos illat megcsapja az orromat, szinte már el is felejtettem, hogy ezt használtam minden reggel. Amióta itt vagyok, olyan, mintha érzékeim eltompultak volna, legalábbis úgy érzem, ugyanis egy konkrét illatot sem tudok felidézni az elmúlt időből. De lehet, hogy csak nem emlékszem.

 Azon kapom magam, hogy jól érzem magam. Furcsa békesség kerít hatalmában és ez megrémiszt. Emlékeztetnem kell magam hol vagyok, és hogy miért. Beleborzongok a gondolatba is. Egy kis idő múlva biztos természetes lesz, hogy itt vagyok, és komfortérzetem lesz. De most nem. Még nem.

 Ezek után össze-vissza járkálok, próbálom elterelni a gondolataimat arról, hogy miket tettem, mikor cselekedtem jól, és mikor rosszul. Vegyes érzések keverednek, bűntudatom van, majd megpróbálom meggyőzni magam, hogy csak védekeztem. Minden, amit csináltam, csak védekezés volt. Akkor mégis, miért érzem a gombócot a torkomban, miért nem tudok megnyugodni? Kínomban szinte a hajamat tépem, nem tudok dűlőre jutni. Fogalmam sincs mit kéne tennem, mert mindig találok egy ellenérvet, ami elbizonytalanít.

 Ajtócsapódást, majd lépéseket hallok, hamarosan pedig megpillantom Danny szőkés fejét az ajtóban.

 - Itt vagy? – Néz rám. – Nem fogok bocsánatot kérni. Szerintem ezt te is tudod. Csak szeretném, ha döntenél. Vagy rendesen megcsinálod amit kérek tőled, vagy nem tudok neked segíteni. Adok időt, gondolkozz nyugodtan, csak kérlek, legyél eszednél! – Néz rám könyörgőn.

Zsong a fejem, szinte nem hallom magam a saját gondolataimtól, amikor megszólalok. – Már döntöttem.  

9. I'll be braver, I'll be my own savior

 Sziasztok!

Meghoztam a kilencedik részt. Sajnálom, hogy ilyen sokáig tartott, csak kevés időm van. Nagyon szeretnék megköszönni Nektek mindent, a kommenteket, az üzeneteket, a pipákat, és azt, hogy olvastok, és szeretitek a történetet! Elmondani nem tudom mennyire sokat jelent! ♥ 

Jó olvasást, és további szép nyarat!

Turning Tables

A csengő megszólalása előtt pár perccel indulok el az ajtó felé. Remélem, hogy nem csak emberek és tárgyak tudnak átmenni rajtam, de én is át tudok menni rajtuk. Behunyom a szemem, és lélekben felkészülök arra, hogy nekimegyek az ajtónak, de miután nem érzek fájdalmas ütést a fejemen, először csak az egyik, majd a másik szemem is kinyitva körbepillantok. Kijutottam a folyosóra. Tarával és Stephie-vel mindig rögtön az ebédszünet kezdetén indultunk el a menzára, Oli viszont csak később érkezett meg. Úgyhogy késleltetnem kell Taráékat, hogy biztosan találkozzanak. Egy csomó minden jutott eszembe, egyik egyszerűbb, mint a másik, de végül azt választottam, amihez a legkevésbé kellett megerőltetnem magam. Vagyis elvettem az osztályterem kulcsát a tanári asztalról, abban reménykedve, hogy senki nem kezd el kiabálni, hogy nézzétek, egy repülő kulcs! Pár pillanatig még hallgatózom, hogy biztos legyek abban, hogy senki nem vette észre, majd a kulcsot a zárba dugva elfordítom. Kattan egy aprót, én pedig a kilincs meghúzásával ellenőrzöm, hogy tényleg zárva van-e, majd miután meggyőződök arról, hogy igen, elégedetten zárom markomba a kulcsot.

 Hamarosan kicsöngetnek, a diákok pedig kiözönlenek a folyosóra, hogy elfoglalják a menzát. Az ajtónak támaszkodva várok, aztán gyorsan ellépek, amint észreveszem, hogy a kilincset rángatni kezdik. Fülemet az ajtóhoz támasztva hallgatom, ahogy néhányan azon sopánkodnak, hogy lekésik az ebédet, vagy nem tudnak kimenni a mosdóba, de hamarosan mindenki nevetni kezd a történteken.

 - Dehát hol lehet a kulcs? Tisztán emlékszem, ahogy az asztalra raktam, pont úgy, mint tizenkét éve mindig! Ilyesmi még sosem fordult elő! – sopánkodik Mr. Hudson az ajtó mögött – Jól van, mindenki maradjon csöndben, telefonálok az Igazgatóhelyettes úrnak, hogy nyissák ki az ajtót. – Kétségbeesetten pillantok föl. Erre nem gondoltam. Mr. Hudson nem hülye, tudhattam volna, hogy megtalálja a módját a kijutásnak. Reménykedek benne, hogy elég idő telt már el, ahhoz, hogy Oliék találkozzanak. 

 - Vigyázzanak! Kérem, menjenek arrébb, hogy kinyithassam az ajtót! – tolakodik a karbantartó a diákok között, akik időközben a terem bejárata elé tömörülve figyelik az eseményeket. Mivel már nem tudok semmin változtatni, csak lehajolok, és elcsúsztatom a kulcsot, ami könnyedén siklik a tanulók lába alatt, és a menza bejárata felé sietek. Gyorsan belesek, hogy Oli nem érkezett-e korábban, majd a szemetesek fölött lógó órára pillantva nyugtázom, hogy talán elég időt nyertem. 

 Az ebédlő bejárata előtti falnál támaszkodva várakozok. Olyan két perc telhet el, és megpillantom Olit és pár barátját. Kétségbeesve egyenesedek fel, majd körbepillantok, hogy látom-e a barátnőimet. Éppen ebben a pillanatban fordulnak be a sarkon, de túl messze vannak. Stresszhelyzetekben sosem tudtam jól gondolkodni, és ezt most sincs másképp. Először csak állok, miközben körmeimet a tenyerembe vájom, majd hirtelen ötlettől vezérelve az ajtóhoz ugrok, és kiveszem a támasztékot, ami megtartotta azt. Az ajtóhatalmas robajjal csapódik be, minden diák felé fordul, akik pedig éppen bementek volna, megdöbbenve torpannak meg. 

 - Mi a fene folyik itt? Ki csukta be? – rikácsolta Mrs. Morgan, miközben újra kitámasztotta az ajtót. A diákok rögtön magyarázkodni kezdtek, hogy a huzat volt, mire a tanárnő a szemét forgatva viharzott el. A jelenet nem tartott tovább egy percnél, de ahhoz éppen elég volt, hogy Tara és Stephie ideérjen. Megkönnyebbülve húzódok a háttérbe, és reménykedek abban, hogy Tara észreveszi Oli bánatát. 

 Figyelem, ahogy egymásra pillantanak, amikor bemennek az ajtón, majd Tara megérinti a fiú vállán. Hatalmas kő esik le a szívemről, és közelebb megyek, hogy halljam, mit beszélnek.

 - Igen. Pontosabban voltam. Ameddig meg nem haragudott. – Azt kívánom, bárcsak az elejétől hallottam volna a beszélgetést.

 - Miért haragudott? 

 - Passz. Biztos mondtam valamit, vagy mittudomén. Csak szar ez így, tudod? – röhögte el magát kínjában, majd valószínűleg észbe kapott, hogy kivel beszél. – Bocs. Lehet, hogy nem a legjobb emberrel beszélek erről. – Ezzel megfordul, azzal a céllal, hogy elmenjen.

 - Oliver! – szól utána Tara, mire a fiú visszafordul. – Cassie sosem haragudott rád.  

 - Nekem nem úgy tűnt – húzza a száját.

 - Mindketten változtatok. Az, hogy eltávolodtatok egymástól, nem jelenti azt, hogy dühös volt rád. Nem mondta, de néha látszott rajta, hogy hiányzol neki. Te nem csináltál semmi rosszat. Ez így alakult. Ne rágódj rajta. – Tara, miután befejezi, még egyszer rámosolyog a fiúra, majd sarkon fordul.

 - Hallod! – szól utána Oli, mire megfordul – Ezt miért mondod el nekem? Úgy tudom, a ti feladatotok az, hogy mások önbecsülését és lelkét összetörjétek, ne pedig ápolgassátok.

 - Ki tudja. Lehet, hogy az csak a felszín. – feleli titokzatosan Tara, majd visszamegy Stephie-hez, aki már a sorban várja őt.

 Kevesebb, mint háromnegyed óra múlva a szobámban ülve gondolkodok. Eltartott egy kis ideig, mire rájöttem hogyan jöhetek vissza, először csak céltalanul bolyongtam a folyosókon, amikor hirtelen ott volt előttem az Összekötő. Gondolom akkor jelenik meg, amikor az alany úgy érzi, készen van. Vagy valami ilyesmi. Szóval beléptem, majd random megnyomtam egy gombot, remélve, hogy jó helyen lyukadok ki. Miután megérkeztem, gondtalanul jutottam vissza a házba, majd mivel nem találtam az őrangyalomat, bezárkóztam a szobába.

Amikor az iskolában voltam, próbáltam nem gondolni arra, hogy milyen kapcsolat fűz egyes emberekhez, vagy, hogy mennyire egyedül érzem magam, viszont most olyan, mintha egy vizespohárba próbálnék beletölteni tíz liter folyadékot. Gondolatok, emlékképek cikáznak a fejemben, és különféle érzések keverednek: szomorúság, öröm, fájdalom, egyedüllét, és még valami, amit nem tudok beazonosítani. Stephie-re gondolok, az arcára folyton kiülő bánatra, és az ürességre, amit talán mások észre sem vennének rajta, de én ismerem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, mennyire össze van törve az álarca mögött. Egyik gondolat követi a másikat, úgy érzem, szétreped a fejem, legszívesebben zokognék, de hiába erőlködök, a szemem száraz marad.

 Szinte ösztönösen állok fel, és indulok el a konyha felé, olyan, mintha egy idegen irányítaná a testemet. A ház üres, de lehet, hogy csak én nem veszem észre lakótársaimat. A következő pillanatban a piszkosfehér, hideg konyhakövön állok. Térdem remegni kezd, először nem tudom eldönteni, hogy a jéghideg padlótól, vagy valami más, elfojtott érzéstől. Megpróbálok egyenletesen lélegezni, beszívom, majd lassan kifújom a levegőt, kevés sikerrel, majd mivel nem sikerül megnyugodnom, rövid mérlegelés után az asztalon álló tál felé nyúlok, és kiveszek belőle egy almát. A fiókokhoz indulok, hogy összevágjam a gyümölcsöt, úgy, ahogy kiskoromban anya csinálta mindig. Erősen markolom a fanyelű éles kést, miközben az almába vágok, de a következő mozdulatnál megcsúszik a kezem, és a csuklómba vágok.

 - Francba! – szitkozódok, miközben a vágást vizsgálom. Majd eszembe jut Giselle, hogy ő is pont ugyanígy vetett véget életének. Beúszik az agyamba a gondolat, hogy mennyi embert bántottam meg, tiportam a földbe, aláztam meg. És szinte ösztönösen végighúzom a kést a csuklómon. Majd még egyszer. Miközben egyre mélyebb vágásokat ejtek, érzem, ahogy könnybe lábad a szemem. Nem tudom, hogy a bűntudattól, és a felkavaró emlékektől, vagy pedig az égető fájdalomtól sírok, de megkönnyebbülök.

 - Mit művelsz? – hallom a hátam mögül, mire a kést gyorsan a konyhapultra dobva, kezemet a hátam mögé rejtve megfordulok.

 - Semmit – rázom a fejem.

 - Nem hiszem – Giselle gyanakodva összehúzza a szemét, szájával egy kicsit csücsörít, majd közelebb lép. – Mutasd a kezed! – utasít, majd miután ellenkezem, megfogja a karomat. Meglepődök, és lazítok kéztartásomon, mire könnyedén ki tudja húzni a hátam mögül. Kissé félve figyelem az arcát, tartok attól, hogy leüvölti a fejemet, de csak hátralép, majd halkan, szinte suttogva megszólal. – Miért csinálod ezt?

 - Nem tudom. Csak úgy – vonom meg a vállam.

 - Olyan nincs! – pillant föl, kissé ingerülten. – Értem, hogy szomorú vagy, velem is ez volt az első feladatomnál.

 - Akkor miért lettél öngyilkos? – csúszik ki a számon, és ez a mondat ráébreszt, mennyire haragszom a lányra. – Miért, ha hiányzik az életed?

 - Nem hiányzik. Sokkal jobb itt. Jobb volt. Amíg ide nem jöttél.

 - Tudom, hogy utálsz, mert nem szereted az olyanokat, mint én, de… – kezdem, azonban a szavamba vág.

 - Nem szeretem? Ugyan kérlek, nem pazarlom az időmet ilyen hülyeségekre. Az utálat rontja el ezt a világot. Meg az irigység. Nem, én lenézem az olyanokat, mint te. Tudod miért? Mert azt hiszed, körülötted forog a világ. Kevesebbnek tartasz magadnál mindenki mást, nem látsz a saját egódtól. Nem veszed észre, mit művelsz. Olyan vagy mint egy tornádó. Akármerre jársz, felforgatsz és elrontasz mindent, csak romok maradnak utánad. Szánalmas vagy. - köpi ki a szavakat. Éppen közbeszólnék, de folytatja. – De tudod mit? Ismerem a fajtádat. Egy ember magától nem lehet ilyen kegyetlen másokkal. Mindig a megkínzottakból lesznek a kínzók.

 - Én nem vagyok olyan, mint te.

 - Ó, dehogynem! Csak amíg én végig önmagam maradtam, addig te olyanná váltál, amit mindig szánalmasnak tartottál. – köpi ki a szavakat, nekem pedig elborul az agyam.

 - Tudod mit?! Igen, lehet, hogy bizonyos szempontból hasonlítunk. De elmondjam, mi a különbség közöttünk? Hogy amíg én fogtam magam, kimásztam a kútból, és megoldottam a problémáimat, addig te elmenekültél. Semmivel sem vagy jobb nálam. Gyáva vagy. – mondom, és nem érdekel, mennyire vagyok kegyetlen. Csak az igazságot mondom.

 - Mi van itt? – szól egy férfihang az ajtóból, mire mindketten odafordulunk. Giselle rám néz, szeméből dühöt, ürességet és összetörtséget olvasok ki. Bűntudatot kellene éreznem, de csak mérges vagyok rá, és van is miért.

 - Semmi – rázza a fejét Giselle, majd kiviharzik a konyhából.

8. So I’m following the map that leads to you

Maps

Az oldalamat szorítva futok a gördeszkás fiú után. Eléggé le vagyok maradva, és ahogy fáradok, úgy lassulok fokozatosan. Hajszálaimat újra kisöpröm az arcomból, de hamarosan újra az izzadt homlokomhoz tapadnak. Ég a combom, miközben keményen csapom a talpam a betonhoz, és próbálok egyenletesen lélegezni, hogy abbamaradjon a szúró érzés. Az utcák folyamatosan változnak körülöttem, de nem szentelek túl nagy figyelmet nekik, egyedül Olit nézem, nehogy szem elől tévesszem. Amikor végre megáll, kifulladva torpanok meg én is. Várok egy kicsit, hogy eltűnjenek a fekete pontok a szemem elől, és mikor már nem szúr az oldalam sem, ismételten körülnézek. Eddig is éreztem, hogy emberek között vagyok, de most a lélegzetem is elakad: mindenhol ismerős arcokat látok, akik nevetnek, beszélgetnek. Oli a barátai mellett áll, akik hangos üdvrivalgással köszöntik őt. Akaratlanul is az utca túloldalára nézek, ahol meglátom a vörös téglás, új építésű bérházat, aljában az éjjelnappalival. Elnézek az utca végére, ahonnan rálátok a sétálóutcára, sarkán pedig ott van a Starbucks, ahová annyiszor elmentünk. Lehunyom a szemem, majd nagy levegőt veszek, mielőtt megfordulok. Ezt a szokást még anyától tanultam, aki minden stresszhelyzetben, vagy ha ideges volt, idióta légző gyakorlatokat végzett.

 Háromig számolok, és szinte kényszerítem magam, hogy megforduljak. És ott van. Ott van az óriási, barnás épületet, néhol fehér téglás részekkel, amelyek már rég elszíneződtek. A sötét, fa keretbe foglalt üvegajtó most teljesen ki van tárva, rajta diákok özönlenek be. Néhány ablak nyitva van, rajtuk félig kihajolva nézik néhányan, hogy kik érkeznek, és boldogan kiáltanak, ha megpillantják barátaikat. Iskolabusz érkezik, és újabb tanulók szállnak le, és vagy bemennek, vagy odaállnak az iskola előtt lévő csoportokhoz. Végigfuttatom a szemem rajtuk, és megállapítom, hogy szinte mindenkit ismerek. Ott a fura cserediák, aki általában nagyra nőtt óvodásnak öltözik, hülye akcentussal beszél, és mindig zavarba jön, ha valaki hozzászól. Olga, akit rézvörös hajáról, és kismillió szeplőjéről lehet megismerni, most gondtalanul áll a barátja mellett. Emlékszem, tavaly rengeteget piszkáltam, mert az pompon edző őt rakta a piramis tetejére, holott mindig én voltam legfölül. Végül kilépett a csapatból, így újra a csúcsra kerültem. Figyelmemet újra Oli felé fordítom, aki elindul az iskola bejárata felé. Szerettem volna elkerülni, hogy bemenjek, de úgy tűnik, hogy muszáj, így követem, és belépek az ajtón.

 Ezernyi emlékkép ugrik be a szekrényes folyosók láttán. A szívem összeszorul, amikor a régi életemre gondolok, a sok nevetésre, bolondozásra, boldog évekre. Amikor mindenki felnézett rám, és tisztelt, ha más miatt nem, azért, mert tartottak attól, hogy gúny tárgyává teszem őket. Lehet, hogy ez durván hangzik, de sosem éreztem bűntudatot tetteim miatt. Azok után, amit tettek velem, megérdemlik.

 Fogalmam sincs, mihez kezdjek, szóval visszaemlékszek Danny szavaira, hogy az első feladatok a legkönnyebbek. Ezért azt választom, ami legegyszerűbben hangzik: követem Olit mindenhova, és kihallgatom a beszélgetéseit. Ha rá szeretnék jönni, mi a baja, ezt kell tennem. Bár megint kicsit lemaradtam, könnyű kiszúrni a magas, szinte fekete hajú srácot, így felgyorsítom a lépteimet, és hamarosan utolérem. Belép egy fehér ajtón, kis híján követem is, amikor feltűnik, hogy a férfimosdóba ment. Félreállok az ajtóból, és hirtelen egy rózsaszín pólós lány lassan távolodó hátával találom szemben magam. Ó, szuper. Szóval nem csak autók, de emberek is át tudnak menni rajtam. Ne felejtsem el Dannyt szétszedni azért, mert nem szólt.

 Körbenézek, és rögtön észre is veszem, amit keresek: a barna keretes parafatábla még mindig ott van a mosdókkal szembeni falon, és előtte néhány diák áll. Közelebb lépek, hogy megnézhessem a kiírásokat, felhívásokat, illetve a hiányzó tanárokat. Éppen az ebben a félévben játszódó focimeccsek eredményeit nézem, amikor egy fehér pólós lány lép mellém, és lila tollal felírja nevét a jövő hónapban lévő bál szervezői közé. Szívem nagyot dobban, amikor végignézek a lányon: rózsaszín Converse, halványkék, szaggatott farmernadrág, vékony aranylánc, szív alakú medállal. Steph az. Rögtön az ujjára pillantok, és meglátom az egyszerű, ezüstös gyűrűt, amit még a barátságunk elején vettünk. Általános iskola kezdetén ismerkedtünk meg, és hamar jóban lettünk. Annyi közös pontunk volt, és mégis különböztünk. Minden időnket együtt töltöttük, mindent közösen csináltunk, így rengeteg szép és most már fájó emlék köt hozzá. Befejezi a nevét, majd tekintete a bálkirálynő jelöltekre ugrik. Pár hónapja még együtt terveztünk: ő már gólya korában is segíteni szeretett volna a bál rendezésében, de csak végzősöknek és a Diákönkormányzat tagjainak lehet, én pedig mindig is bálkirálynő akartam lenni. A különbség csupán annyi, hogy amíg ő szervezni fog, én sosem lehetek bálkirálynő, hiszen alapvetően a végzősöknek szervezik, így csak a legidősebb tanulók indulhatnak a választáson.

 Maradnék még, de Oliver már kijött, és el is indult az angol terem felé. Nem szívesen hagyom ott Stephie-t, de biztos vagyok benne, még találkozni fogunk. Miközben Olit követem, megszólal a csengő, és minden diák a termek felé siet, a szerelmespárok elköszönnek, itt-ott becsapják a szekrényt. Belépek az egyik osztályterembe, megvárom, amíg mindenki leül, majd helyet foglalok az egyik üresen maradt padnál. A huszonnégyes terem sosem volt a kedvencem. Mindig idegennek tűnt a porosodó földgömbbel, a tábla mellett lévő plakáttal, amely Amerika elnökeit ábrázolta, az ajtó mellett álló üvegajtajú szekrénnyel, amelyben óriási, feltekert, történelmi térképek sorakoztak.

 - Jó reggelt kívánok! Üljenek le! – lépett be a tanár. Mr. Royler nagydarab férfi volt, elsőre kissé ijesztőnek tűnik, de nem szemétkedik, csak akkor, ha valaki nem figyel az óráján. – Legutóbb arról beszélgettünk, hogy milyen hatással volt Amerikára a második világháború. Ki foglalná össze röviden a lényeget? Senki? Nos, szívesen meghallgatnám magát, Miss Floruss, remélve, hogy megmaradt valami hasznos is a fejében, miközben kidekorálta a füzet lapjait. – jegyzi meg gúnyosan, miközben Nina vörös arccal föláll, és lesimítja virágos szoknyáját. 

 – Nos... A második világháború – kezdi el, a tanár pedig bólint – Sokan haltak meg, a lakosság lecsökkent, sokan érkeztek Amerikába Hitler elől, és az ország szegényebb lett. 

 – Gratulálok, örülhet, hogy meg tudott fogalmazni két óvodás szintű mondatot. Ráadásul nem is erre voltam kíváncsi. A jövőben jobban tenné, ha az órámra figyelne, mert így soha nem fogják felvenni az egyetemre. Esetleg valaki más? – teszi fel újra a kérdést, ezúttal pedig Robert feláll, és monoton hangon elmondja a választ. Miután ezen a rövidke felelésen túl vannak, Mr. Royler elindítja a filmet, a többiek pedig úgy tesznek, mintha figyelnének. Látom, hogy Oli a telefonját nyomkodja a pad alatt, így odamegyek mellé, hogy megnézzem, mit csinál. Szerencsére el tudom olvasni az üzenetek lényegét, miszerint Oliver nincs túl jól, és találkozzanak a barátnőjével óra után a menzánál. Elégedetten ülök vissza a helyemre, hiszen végre találtam valami nyomot. 

 Ahogy kicsöngetnek, felpattanok a helyemről, és követem Olit a nagy kétszárnyú ajtóhoz, ahol Jenna már várja.

 - Szia, baba. Na, mizújs? – öleli át, én pedig elfintorodok. 

Oli a hajába túr, majd gyorsan leengedi a kezét, és válaszol. – Én ezt nem bírom. Totál kész vagyok, folyton csak arra gondolok, hogy mivel bánthattam meg. 

Mi? Ez nem logikus. Arról volt szó, hogy én ártottam neki, nem pedig ő nekem. Már ha rólam van szó.

 - Cassie szakította meg a barátságotokat, nem emlékszel? – elégedetten nyugtázom, hogy igen, rólam van szó. – Nem kell, hogy bűntudatod legyen. Egyszerűen... Ő nem érdemli meg. Hiszen emlékszel, hogy földbe tiport másokat, és megbánás nélkül tette. 

Szavai mellbe vágnak, meghökkent arccal bámulok rá, és legszívesebben pofon ütném. Honnan tud hirtelen ilyen sokat rólam ez a csaj? Mindig is ellenszenves volt, de most kifejezetten utálom. 

 - Jó, mindegy, nem ez a lényeg. Csak, folyton arra gondolok, hogy jó lett volna, ha akkor is beszélő viszonyban vagyunk, amikor meghalt. 

 - Miért? Miért kínzod magad ezzel? Nem lenne egyszerűbb csak elfelejteni?

 - Jenna, te most egy emberről beszélsz, nem pedig egy játék babáról, akit elhagytál!

 - Ó, hidd el, még a játék babáknak is nagyobb szívük van. Ne gondolj rá! Nyugodj meg! – öleli át a fiút, aki úgy dönt, nem vitatkozik tovább. Arcáról viszont még mindig a zaklatottságot olvasom le. A sírás fojtogat, miközben szomorú szemeibe nézek, s legszívesebben átölelném. Már tudom mi a feladatom, de mégis hogyan kéne tudatnom vele, hogy minden rendben van, és nem csinált semmi rosszat, amikor semmiféle kapcsolatot nem létesíthetek vele?

 A következő pár órában mindenhova követem Olit, de az agyam folyton azon kattog, hogy mit kéne csinálnom. Semmi normális nem jut eszembe. Tipikus. Ha izgulok, sosem tudok olyan jól koncentrálni. Szinte minden lehetőséget aprólékosan megvizsgálok, de egyik sem tűnik elég jónak. A legjobb ötletnek az tűnik, hogy veszek valami virágcsokrot és ajándékkártyát, ráírom, hogy bocs, és lerakom az ajtójához. De nem szabad tudnia arról, hogy figyelem, és gyanakodni kezdene, hiszen miért, és kitől kapna több mint egy hónappal a halálom után ilyen üzenetet? Valakin keresztül rá kéne vezetnem. Igen, ez tűnik a legjobb megoldásnak. De hogy csináljam? 

 Aztán hirtelen minden kezd összeállni, és egy egész jónak tűnő tervet sikerül összehoznom. Biztos nem tökéletes, ráadásul elég kezdetlegesnek és egyszerűnek tűnik, meg persze kockázatos is, mert nem biztos, hogy sikerül. Viszont sosem tudhatom, ha nem próbálom meg. Már csak egy olyan embert kell keresnem, akivel jóban voltam, és viszonylag jó emberismerő. Aztán megpillantom a tökéletes személyt erre a célra. Ott áll a folyosó végén, fehér szoknyájában, fekete pólóban, és éppen Steph-et öleli át. Próbálom lenyelni a gombócot a torkomban, és elvonatkoztatni a szomorúságomtól. Igen, Tara lesz a legjobb. Csak gondoskodnom kell arról, hogy biztosan találkozzanak ebédszünetben, és ha ezzel megvagyok, ők már elintézik maguk között. Én pedig végre eltűnhetek erről a helyről, amely kismillió fájó emléket őriz. 

7. I'm locked up in a cage

Reckless

 Újabb egy hét telt el anélkül, hogy bárkivel is szóba álltam volna. Dühös voltam Dannyre, mert elvitt a temetőbe, dühös voltam az ismerőseimre, mert szomorúak voltak, vagy mert nem. Mindenkire. Kívülről talán úgy tűnt, hogy minden rendben van, belülről azonban tomboltam. Őrangyalom minden nap próbálkozott, mindenképp be akart jönni hozzám, és akármennyire is vágytam valaki támaszára, mindig elutasítottam. Ma azonban, annak ellenére, hogy elküldtem, benyitott.

 - Danny, mondtam, hogy hagyj békén!

 - Nem – nevette el magát idegesen – Nem játsszuk ezt. Térj már észhez egy kicsit! Kicsúszunk az időből, már rég kész lehetnél, ha nem nyafognál folyton! – döbbenten nézek rá – Bocsi. Ne haragudj. Én csak próbálok segíteni.

 - Úgy hogy leüvöltöd a fejem? Hú, igazán megnéznélek bébiszitterként. Ne üvölts már hülyegyerek, nem fogod fel, hogy idegesít?! – torzítom el a hangomat, aztán elégedetten nyugtázom, hogy elég döbbent fejet vág.

 - Erre inkább nem mondok semmit. Hidd el, jobban jársz vele. – feleli kissé kioktató hangnemben. – Szóval. Ideje lenne elkezdeni.

 - Mit is?

 - Kijavítani a hibáidat. Már ha nem akarsz örökké megrekedni ezen a szinten. – a szemem forgatom, ő pedig rögtön folytatja – Persze nem az agyi szintre gondolok. Azon már nem sokat tudunk javítani.

 - Azt állítod buta vagyok?

 - Nem. Azt mondom, hogy buta vagy. Érzed a különbséget?

 - Jól van. Jól van. – állok fel – Intézzük el.

 - Verekedni akarsz vagy mi? – röhög, én pedig rögtön elnémítom azzal, hogy karon ütöm. A következő pillanatban azt veszem észre, hogy lefog, én pedig semmit nem látok a hajamtól. Eszeveszetten kapálózok, próbálok kiszabadulni, miközben folyamatosan magyarázok neki. Hirtelen elenged, én pedig csapzottan állok fel. - Ez most muszáj volt?! – a mondat végére elcsuklik a hangom. Észre sem vettem, hogy könnyezek. Döbbenten törlöm le az arcomat, de hiába, ugyanis egyre több könnycsepp gurul le az arcomon,  legördül a szám, majd mint egy nagyra nőtt óvodás, bömbölni kezdek. Danny csitítgatva átölel, én pedig a vállába temetett arccal sírok. - Miért vittél el a temetésre?  – nincs energiám arra, hogy kiabáljak, vagy dühös legyek rá. Csak válaszokat szeretnék, és azt, hogy minden rendben legyen.
 - Muszáj volt. 
 - Muszáj? Muszáj volt még nagyobb fájdalmat okoznod? Muszáj volt szembesíteni azzal, hogy utálnak? Muszáj volt... – az újabb zokogáshullámtól úgy érzem, kiszakad a tüdőm. Már ég a torkom, hasogat a fejem, a könnyektől nem látok, és alig kapok levegőt. 
 - Cassie. – emeli fel a fejem – Csak így érthetted meg, milyen fontos a helyzet. Látom, milyen makacs vagy, és enélkül kizárt, hogy tennél is valamit. Tényleg sajnálom, tudom, hogy fáj, mert én is átéltem ugyanezt. De én csak segíteni próbálok. Ha engeded. – kisimítja a könnyes hajtincseket az arcomból, majd puszit nyom a homlokomra, és ölel amíg meg nem nyugszok. 

 Több mint három órával később, amikor már teljesen megnyugodtam, a Várakozóban sétálunk, egyenesen a lift felé. Most nagyobb tumultus van, mint eddig, kétségbeesett emberek sietnek hibáik kijavítására, a szökőkút szélén gyerekek ülnek, fehér ruhás őrangyalok céltudatosan lépdelnek. Egyszerű nadrágot és pólót viselek, hajam a vállamra omlik. Elgondolkozok, hogy vajon én is úgy festek-e, mint az őrangyalok. Talpig fehérben vagyok, és Danny elsodródott tőlem a nagy tömegben, szóval másoknak úgy tűnhet, egyedül vagyok. Nem tetszik ez a gondolat, így gyorsítok lépteimen, és Danny mellé érve belekarolok. 
 - Mi lesz, hogyha nem tudom megcsinálni? – suttogom, majd megismétlem hangosabban is.
 - Meg tudod. A fejemet teszem rá. 
 - Ez nem túl biztató, ugyanis így is úgyis halott leszel. – vágom rá – De most tényleg. Tegyük fel, hogy valakit harmadikos koromban pudingképűnek hívtam.
 - Pudingképűnek? Komolyan? – vonja fel a szemöldökét.
 - Jó, most nem ez a lényeg. – legyintek. – Hogy tudom jóvátenni? Visszamegyek az időben és visszaszívom, vagy mi?
Danny a fejét rázza. – Ennél sokkal egyszerűbb. Csak rá kell jönnöd, hogy mi tenné leginkább boldoggá a személyt, amitől az a seb be tud gyógyulni, amit ejtettél rajta. Maradjunk a te példádnál, mivel pudingképűnek hívtad, ezért csúnyának hiszi magát. El kell érned, hogy újra legyen önbizalma, hogy valaki ráébressze, hogy szép, és értékes. Mit csinálsz?
 - Keresek neki egy barátot.
 - Pontosan. Vagy a bálkirálynő megszavazásakor átírod a szavazatokat, hogy ő nyerjen. Többféle út van, minél jobb, annál nehezebb. De ha engem kérdezel, inkább jobb többet bajlódni vele, minthogy kiderüljön, hogy volt, amit nem tudtál megcsinálni. – nyitja ki előttem a lift ajtaját. Pár másodpercig utazunk az Összekötőben, majd kilépünk. Beletelik egy percbe, mire rájövök, hogy egy utcán állunk. A beton szinte egybeolvad a szürke éggel, egyedül a fű és pár ház színes. Kissé párás az idő, a növények harmatosak, a levegő pedig még hűvös. Korán lehet, de a madarak már csiripelnek, innen sejtem, hogy később meleg lesz. 
 Kérdőn nézek a távolodó Dannyre. – Hova mész?
 - Vissza. Ha kész vagy tudni fogom. Nem segíthetek.
 - És azt nem lehet, hogy itt maradsz velem? Kérlek! – reménykedem, hogy megesik rajtam a szíve.
 - Sajnálom. Meg van szabva, hogy elviszünk titeket, aztán megyünk is vissza. Nem maradhatok. Sok sikert, ügyes leszel! – lép hozzám, és bátorítóan megölel, majd elindul. Figyelem, ahogy megy pár lépést, majd hadonászni kezd a levegőben, amitől a lift belseje tűnik fel. Ő belép és int egyet, miközben becsukódik a lift ajtaja. Azonban most nem a szokásos fehér ajtót látom, hanem beleolvad a környezetébe, teljesen átlátszó. Mivel nem tudom mit tegyek, továbbra is a betonon állok, és nézelődök. Lehajolok a fűhöz, és minden szemszögből megnézem a harmatcseppeket, a levélen mászó katicát, a virágok között szlalomozó hangyát. Úgy nézhetek ki mint egy kisgyerek, aki minden egyes fűszálnál megáll, de nem érdekel. Senki sem lát. 
 Lassan világos lesz, és fokozatosan megindul az élet az utcában. Egy tíz év körüli fiú lép ki az utcára, az anyukája pizsamában szalad utána, uzsonnás zacskóval a kezében. Göndör hajú, copfos kislány a nővére kezét fogva integet a fiúnak, majd puszit ad a testvérének, aki rögtön telefonálni kezd, míg a lány a fiúhoz szalad, és együtt folytatják útjukat. 
 A zaj egyre hangosabb lesz mögöttem, így megfordulok, és megpillantom a szürke autót. Lámpája  a szemebe világít, és látom, ahogy a nyakkendős férfi kortyol egyet a kulacsából. Majd áthajt rajtam. Dermedten állok, majd lepillantok a testemre, amin egy karcolás sem látszik. Nem is tudom miért sokkolódok le, hiszen eddig is tudtam, hogy nem sebesülhetek meg. Talán most döbbenek rá igazán, hogy ezek a dolgok rám nem hatnak. Elgondolkodok, hogy vajon mit nem érzek még. Majd jobban körbenézek. A fűszálak hullámoznak a széltől, a fák levelei is mozognak. Én viszont úgy érzem, mintha szélcsend lenne. Lehajolok, és hozzányúlok a pázsithoz. Látszik, hogy vizes, de a kezem száraz marad. Egyáltalán fel tudom emelni a tárgyakat? A legkönnyebb megoldást választom, megfogom egy virág szárát, és óvatosan megrántom. Megkönnyebbülten sóhajtok fel, amikor a kezemben marad, de a biztonság kedvéért egy követ is a betonra dobok, és figyelem ahogy az úttest közepére gurul. 
 A mögöttem lévő háznak becsapódik az ajtaja, én pedig úgy fordulok hátra, mintha egy hidegvérű gyilkos bármelyik pillanatban átdöfhetné a mellkasomat. Egy velem egykorú fiú lép ki, piercinggel, fültágítóval. Előveszi telefonját kockás hátizsákjából, majd miután megnézte a kijelzőt, rögtön vissza is teszi, miközben félvállra veszi a táskát. Feltűri fekete kapucnis pulóvere ujját, amitől látszanak a tetoválások a karján. Lecsapja a gördeszkáját, majd elindul. Döbbenten állok, nem bírom összerakni a dolgokat. Oliver? Neki mit ártottam? A barátságunk nem azért szakadt meg, mert veszekedtünk és megbántottam, hanem mert túl különbözőek vagyunk. Ez miért baj? A válaszra nem jövök rá, azonban Oli egyre távolodik. Biztos vagyok benne, hogy miatta vagyok itt, szóval nagy levegőt veszek, és futni kezdek utána.

6. Wake me up, I'm living a nightmare

Sziasztok! Meghoztam a hatodik részt. Elnézést a formázásért, talán észreveszitek, hogy valahol a rész közepe felé pár bekezdés nem sorkizárt, de nem tudom átállítani, bármit csinálok balra igazított marad. Szóval ezért bocsánat, remélem attól még tetszik! :)

Time of dying

A temető olyan, mint egy abszurd kép: a márvány sírköveken megcsillan a napfény, és miközben elhaladunk mellettük, látszik a sok  Nyugodj Békében! felirat. Már messziről hallani lehet a zokogást, ami madárcsicsergéssel keveredik. Borzongás fut végig rajtam, és legszívesebben elrohannék. Arra eszmélek fel, hogy Danny elém áll, így akadályozva, hogy láthassam a temető többi részét.

 - Cassie. Cassie, jól vagy? Figyelj, ezt muszáj végigcsinálnod, aztán visszamegyünk, és minden rendben lesz. Csak egy kicsit kell erősnek lenned, oké? Hallod? – gyengéden felemeli a fejem, és látom az aggodalmat a szemében. – Cas, nyugodj meg, jó? Na, gyere ide. – húz magához. Szorosan hozzá préselődök, miközben a pólóját markolom, mintha így rám ragadhatna valami magabiztosságából. Egy kis idő múlva gyengéden eltol, majd belém karolva vezetni kezd a temető kitaposott útján.

 Ahogy közeledünk, minden hang egyre tisztább lesz: beszélgetés, zokogás és halk zene keveredik. Nem mintha eddig biztos lábakon álltam volna, de ahogy megállunk a fekete ruhás alakok mellett, úgy érzem összerogyok. Csak Danny tart, miközben szemügyre veszek mindenkit.

 Egy pillanatig idegeneknek tűnnek, aztán szép lassan mindenkit felismerek. Barátok, iskolatársak, rokonok. Mindenki. A sírás kerülget, miközben szemügyre veszem két legjobb barátnőmet, Steph-et és Tarát. Utóbbi összeszorított szájjal áll, látszik rajta, hogy küszködik a sírás ellen. Stephie azonban meg sem próbálja eltakarni elkeseredettségét. Óriási könnycseppek gördülnek le az arcán, miközben az anyukájába kapaszkodik, aki sikertelenül próbálja megvigasztalni. Az iskolám nagy része eljött, a tanárok kemény arccal állnak, a diákok pedig semmitmondó arccal nézik a koporsót.

 Lassan elengedem Danny-t és közelebb lépek. Üres tekintetükből próbálok kiolvasni valamit, először sikertelenül, aztán hirtelen megvilágosodok, és ijedten hátrálok. Megkönnyebbülés. Még ha nem is örülnek halálomnak, megkönnyebbüléssel tölti el őket. Nem értem. Mit tettem ellenük? Miért utálnak? ,,Tudom milyen vagy, és gyűlöllek.'' – Giselle szavai zengnek a fülemben, és most először érzem igaznak őket. Komolyan ennyire megkeserítettem mások életét? Annyira, hogy örülnek, amikor végre megszabadulnak tőlem? Ilyen szörnyű ember lennék?

 Mivel úgy érzem összeesek, Dannybe kapaszkodok, aki átkarol, és erősen megtart. Figyelmemet most a sírók felé fordítom, akikből azért van még pár. Megdöbbenve tapasztalom, hogy olyanok könnyeznek, akikre nem is számítottam. Régi barátok, akikkel már nem is beszélek, olyanok, akikkel sok-sok éve eltávolodtunk, mert túlságosan különböztünk. Oliver, akivel kiskoromban annyit játszottam, most könnybe lábadt szemmel áll. Látszik, ahogy minden izma megfeszül, miközben barátnője kezét fogja, aki szenvtelen arccal áll. Úgy tűnik, sokkal jobban aggódik Oli miatt, mint miattam. 

 Nem olyan messze tőlem megpillantom Bruce-t és Shanát. Ők is a kocsiban ültek, amikor ütköztünk. Szívem hevesen dobog, miközben szemügyre veszem őket. Mindkettejük arcán és kezén vágások vannak, és pár véraláfutás is látszik még. Shana karja be van gipszelve, homlokán pedig óriási ragtapasz van. Bruce-nak az egész feje be van kötve, orra pedig mintha kicsit eldeformálódott volna. Végül Bruce arcán tükröződő bűntudat vesz rá, hogy elfordítsam a fejem. Legközelebb a márvány koporsóhoz a családtagjaim állnak: nagynénik, nagybácsik, unokatestvérek és a nagyi. Sírnak, látszik rajtuk, hogy el vannak keseredve. Nagyi mellett anyu áll, akit sosem láttam még ilyennek. Mindig összeszedett volt, most azonban mintha teljesen széthullott volna. Fekete kalapja árnyékot vet arcára, amitől karikás szemei még sötétebbnek tűnnek. Valami anyagot szorongat, miközben keservesen sír. Csak amikor megtörli a szemét látom, hogy a vászonzsebkendőnek hitt tárgy, az én első sapkám. Összeszorul a torkom. Anyu mindig, mindent elrakott emlékbe, legyen az képeslap, fülbevaló, étkészlet vagy akár egy gyerekkori ruhadarab. 

 Érzem, ahogy Danny mellém lép, de nem nézek rá. - Minden rendben?

 - Szerinted? – kérdezem, a kelleténél durvábban. Nem így akartam, de ha normálisan válaszolnék, biztos sírni kezdenék. – Ne haragudj. – suttogom.

 - Semmi baj. – karolja át védelmezően a vállam, én azonban kicsúszok ölelése alól, és a húgom felé fordulok. Cat nem sír. Hosszú szőke haja fátyolszerűen omlik vállára. Fekete ruhát és egyszerű fekete magassarkút visel. Csinos, mint mindig. Karján megcsillan valami, én pedig pillanat alatt felismerem az ezüst karkötőmet. Még egészen kicsi voltam, amikor anyáéktól kaptam egy láncot, és minden alkalomra kaptam hozzá egy-egy medált. Mostanra egész sok összegyűlt, és volt rajta minden a magassarkútól az egyszerű ékkövön keresztül a szívecskéig. Első ránézésre Cat nem tűnik szomorúnak, de ha egy percnél is tovább figyeltem, rájöttem, hogy szörnyű állapotban van. Piros, bedagadt szeme arra utal, hogy a legutóbbi éjszakákat sírással töltötte. Apába karol, és látszik, ahogy elfehérednek ujjai, miközben a karját szorítja.

 Lassan a fekete öltönyös, magas férfira nézek, aki a húgom mellett áll. Aztán szinte hallom, ahogy eltörik bennem valami. Apa, az én bátor, erős apukám sír. Olyan keservesen zokog, mint egy kisgyerek, aki leesett a bicikliről. Valamiért azt reméltem, hogy majd állni fog, és mint valami hős támogatja anyuékat, úgy, ahogy mindig is tette. Gondoskodott rólunk, vigyázott ránk, mindig, még a nagyszüleim temetésén is erős maradt. Most azonban úgy tűnt, neki van leginkább szüksége támaszra. A legutóbbi medált a karkötőmre tőle kaptam február vége felé, mindenfajta esemény - szülinap, névnap vagy hasonlók - nélkül. Egy apró angyalt ábrázolt. Azt mondta, meglátta az ékszerboltban, és úgy érezte muszáj megvennie. - Tudnod kell, hogy te mindig az én fantasztikus, gyönyörű kis angyalkám maradsz. – emlékszek vissza szavaira. 

 Összeszorított szájjal figyelem, ahogy Cat közöttük áll, komoran maga elé meredve, támogatva szüleimet, és kitörik belőlem a sírás. Csak állok, a könnyektől elhomályosul előttem a világ, és érzem, ahogy kicsúszik lábam alól a talaj. 

 Puha ágyban, nyakig betakarva ébredek. Egy pillanatig nem tudom mi történt, vagy hogy hol vagyok, aztán minden beugrik. A temetés, a szüleim, a sírás, a fájdalom. A fejem hasogat, minden porcikám fáj, de felülök, és ránézek a digitális órára. Hajnali két óra negyvennyolc perc. Kicsit még az ágy szélén maradok, majd erőt veszek, és anélkül, hogy feloltanám a lámpát, kifelé indulok a szobámból. 

 A folyosó kihalt és ijesztőnek tűnik a sötétben. Úgy érzem magam, mint amikor kiskoromban rosszat álmodtam, és csöndben lopóztam át anyuék szobájába, halkan és megrémülve. Minden árnyéktól megijedek, és bármit megadnék a hangzavarért, a kísérteties csönd helyett. Végtelen hosszú idő alatt érek el a konyhába, és megdermedek, amikor észreveszem a sötét alakot az étkezőasztalnál ülve. Csak állok az ajtóban, miközben az árny egyre nagyobbra nő. Egy női alakot veszek ki, nem sokkal magasabb, mint én.

 - Cassie? Te vagy az? – Victoria megnyugtató hangja szinte visszhangzik az éjszakában. Egy pillanatig csak állok, aztán érzem, ahogy végiggördül egy könnycsepp az arcomon. 

 - Én... – dadogok, mire ő csak csitítva közelebb lép, majd tétovázás nélkül átölel. Tehetetlennek érzem magam, lebénít a fájdalom, földbe szegezi a lábamat, óriási súlyokat rak a vállamra, a torkomban lévő gombóctól pedig szinte megfulladok. Ez alatt az egy hónap alatt jobban megtörtem, mint eddig életemben bármikor. Érzem. Legszívesebben megölném magam. De nem változna semmi. A halál rosszabb, most már tudom. Szóval egyszerűen menekülni akarok.